Alapfogalmak
A vasfüggöny a szovjet érdekszféra nyugati határain épült a Baltikumtól Iránig. Magyarország nyugati és déli határát 1950-től 1956-ig aknamező „védte”, majd 1956-tól 1965-ig a nyugati határátlépéstől riasztotta vissza a polgárokat 350 kilométer hosszan a 2 drótkerítésből, nyomsávból és aknamezőből álló együttes. Az ennél jóval humánusabb, S 100-as elektronikus jelzőrendszer 1965 és 1970 között épült ki a nyugati határon. A drótkerítés, amelyben 12-16 voltos áram futott, a határtól 500-1000 méterre állt; ha a drótok összeértek, vagy elvágták azokat, akkor a határőr őrsön felharsant a riadó jele, és a katonáknak kellett feltartóztatniuk a határsértőt.
Szakmailag, erkölcsileg és politikailag sem indokolt az elektromos jelzőrendszer léte – olvasható a határőrség által a Belügyminisztérium számára írt, 1987-ben – tehát két évvel a rendszerváltás előtt – datált jelentésében. A laikusok számára meglepően korai felismerés minden egyes minősítő jelzőjét részletesen indokolták akkori politikai irányítóiknak a határőrség vezetői.
Elavult a vasfüggöny
Évente nagyjából 2000 tiltott határátlépési kísérletet regisztrált 1987-88-ban a határőrség; a próbálkozók több mint 90 százaléka nem is volt magyar, ők pont hazánkba tartottak Románia és Csehszlovákia felől. Honfitársaink közül évente nagyjából 150-en igyekeztek Nyugatra távozni a zöldhatáron keresztül, döntően hirtelen elhatározásból (rossz bizonyítvány, részegség). A Nyugatra vágyóknak egyszerűbb dolguk volt, mert a lakosság több mint 90 százaléka rendelkezett már világútlevéllel – adott áttekintést a FigyelőNetnek a korabeli statisztikákról Székely János, a határőrség akkori országos parancsnoka. A szervezetet 1986 és 1990 között irányító tábornok szerint ekkortájt évente több mint 100 ember jutott át Ausztriába a zöldhatáron, és akiket elfogtak, azok sem az elektromos jelzőrendszert okolhatták kudarcukért.
Az akkor már több mint 20 éves szerkezet össze-vissza jelzett. Madarak, vadak és széllökések akár naponta 3-4-szer is riasztották az ettől már kissé demoralizált állományt, így nyilvánvaló volt, hogy a vasfüggöny mind kevésbé felel meg a feladatnak, amire szánták – összegzett a tábornok.
A polgári közigazgatás hajdani vezetői – megyei és városi párttitkárok, tanácselnökök – is támadták a kerítést, amely akkor már nyilvánosan is hangoztatott véleményük szerint csúnya volt, akadályozta az idegenforgalmat, és indokolatlanul bonyolította a határsávban lakók életét (csak engedélyezett helyen és időben lehetett beutazni a határ néhány kilométeres körzetébe – a szerk.). Ezért minősítette a határőrség bizalmas jelentése politikailag is elavultnak a vasfüggönyt.
Erkölcsileg sem volt tovább fenntartható a határzár – idézte fel az általa vezetett szervezet 20 ével ezelőtti véleményét Székely János: ha van világútlevél, akkor a „fél ország bekerítése” nem indokolható.
1987-es jelentésükben a határőrség vezetői két javaslatot tettek a Belügyminisztérium döntéshozóinak a határőrizet gondjainak megoldására: mintegy 1 milliárd forintért új jelzőrendszer kiépítését ajánlották, vagy ennek alternatívájaként a „kerítés” lebontását és a határőrizeti szerv korszerű technikával való felszerelését javasolták. Utóbbi – tehát a határőrök terepjárókkal és éjjellátókkal való felszerelése – mintegy 200 millió forintba került az indítvány szerint. „A dokumentumot úgy állítottuk össze, hogy a két szám között jó nagy különbség legyen” – értelmezte a jelentés készítőinek szándékát lapunknak a volt országos parancsnok.
A politika sodródott
A Belügyminisztérium akkori vezetői – különösen Földesi Jenő államtitkár és Horváth István miniszter – gyorsan magukévá tették a határőrség vezetőinek szakmai véleményét, de az MSZMP és a kormány vezetői még két évig nem döntöttek a vasfüggöny sorsáról. Az általunk megkérdezett határőrtábornokok egybehangzó véleménye szerint a határőrség minden következő lépését támogatta, sőt néha kezdeményezte a Belügyminisztérium, a legmagasabb szintű párt- és állami vezetők elvétve helyeslően nyilatkoztak erről, de hivatalosan nem döntöttek a jelzőrendszer ügyében.
Székely János szerint politikailag áttörést jelentett, hogy már az 1988. májusi pártértekezlet – Kádár János leváltása – után, októberben Pozsgay Imre Hegyeshalomba látogatott, ahol az akkor nagyhatalmú államminiszter és pártvezető a nyilvánosság előtt sajátjaként említette a határőrség jelzőrendszerrel kapcsolatos álláspontját.
A nyilatkozat ellenére a párt és a kormány továbbra is egymásra mutogatott: a kabinet a párt politikai döntésére várt, míg az MSZMP vezető testülete úgy vélte, hogy a vasfüggöny anno ugyan a politikai bizottság határozata nyomán épült, de valójában kormányzati kompetencia, így lebontását is a kabinetnek kell kimondania.
Moszkva nem szólt
A vasfüggöny lebontásához nem kért engedélyt a magyar vezetés a Szovjetuniótól, Grósz Károly egyszerűen közölte a döntést Mihail Gorbacsovval. A lapunk által megkérdezett tábornokok döntéseiben sem játszott szerepet a „Nagy Testvér” várható reakciója. Székely János a Külügyminisztérium szervezésében még a próbabontás megkezdésekor tájékoztatta a szocialista országok nagyköveteit, de ahogy a FigyelőNetnek elmondta, még kérdést sem kapott.
Nováky Balázs tábornok, a határőrség akkori törzsfőnöke úgy emlékszik, hogy a sikeres próbabontás után „fentről” olyan kívánalmak érkeztek, hogy a bontásban részt vevő eszközöket „tovább kell próbálgatni”, nehogy valamelyik éles helyzetben működésképtelennek mutatkozzon.
Miután a próbabontás sikereit tovább nem lehetett titkolni – a TV Híradó is tudósított a vasfüggöny eltűnéséről –, a Belügyminisztérium szervezésében, de még mindig hivatalos politikai és kormányzati döntés nélkül 1989. május 2-án Hegyeshalomban Nováky Balázs és Vidus Tibor győri határkerületi parancsnok nemzetközi sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a megkezdődött a vasfüggöny próbabontása. Vidus Tibor tábornok ma úgy látja, hogy a bejelentés akkor példátlannak számító sajtóvisszhangja is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kormány 1989. május 18-án végre döntött a korábban a szocializmus jelképeként elhíresült vasfüggöny lebontásáról.
Túlszaladt a próbabontás
A csehszlovák határőröket először sokkolta a jelzőrendszer próbabontása – emlékezett vissza Vidus Tibor. A kísérletezés ugyanis Rajkánál kezdődött április 18-án, ahol a hármas határhoz közeledvén a csehszlovák-magyar határon is állt a kerítés, több mint 3 kilométer hosszan. A drótokat felcsavaró határőröket csehszlovák kollégáik húsz méterről hitetlenkedve bámulták, majd kisvártatva a csehszlovák televízió is megjelent, és elkezdte filmezni a kísérleti magyar bontóegységet. A határőrség által készített, és a FigyelőNet birtokába került videón jól látszik a bontás munkafolyamata. A felvételek soha nem kerültek széles nyilvánosság elé:
A május 2-i hivatalos bejelentés után már a világsajtónak bemutatott próbabontás jóval szélesebb körben keltett csodálkozást: aznap este még hazánk bécsi nagykövete és a burgenlandi rendészeti, biztonsági erők vezetője, Soretics tábornok is találkozót kért Vidustól, ahol azt tudakolták: mennyire komoly a magyar szándék.
A határőrség úgy tervezte, hogy egy év alatt bontja le a vasfüggönyt, de részben a honvédség segítségének köszönhetően a kerítést három-négy hónap alatt elbontották – mondta Székely János. Néhol túl gyorsan tűnt el a vasfüggöny: Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter ünnepélyes kerítésvágására például alig maradt drót. A két külügyminiszter ugyanis június 27-én Sopronban és Kismartonban tárgyalt, tehát a határzár drótjainak jelképes átvágását is oda tervezték, de az oszlopokon addigra már nem maradt huzal. A határőrség vezetői komoly szervezőmunkát végeztek, hogy egy jókora szakaszon visszaállítsák az eredeti állapotot, ráadásul Nováky Balázs visszaemlékezése szerint Horn Gyula a szemükre vetette, hogy életlen ollóval dolgoztatták. Videónkon a három volt határőr főtiszt anekdotákkal emlékszik vissza az eseményekre:
160 ezer keletnémetet vonzott a hír
A vasfüggöny lebontása még csak jelképes lépés volt a határok szabad átjárhatósága felé. A határzár eltűnése 160 ezer NDK-s állampolgárt vonzott Magyarországra, akik vissza már nem akartak menni, és a szabadnak tűnő határon át újra és újra Ausztria felé vették az irányt. Különösebb kockázat nélkül: a magyar határőrök évek óta csak önvédelemre használhattak fegyvert, és a magyar belügyi szervek felsőbb döntés alapján ezen a nyáron már nem is adták át a feltartóztatott keletnémeteket a Stasinak.
Először 1989. augusztus 19-én, a Pán-Európai Pikniken tört át nagyjából ezer német Ausztriába, majd két nappal később – először és utoljára a rendszerváltás során – fegyverhasználatra is sor került a határon: egy menekülő NDK-s el akarta venni a magyar járőr fegyverét, aki az ezt követő dulakodásban lelőtte a támadót.
A lövés rádöbbentette a politikusokat a helyzet tathatatlanságára, és szeptember 10-én éjfélkor Magyarország megnyitotta a nyugati határátkelőit a kifelé igyekvő keletnémetek előtt.
A FigyelőNet birtokába került a Magyar Elektrotechnikai Múzeum által 1991-ben készített rövidfilm is, amely az eseményeket dolgozza fel:
(Külön köszönet a közreműködésért Szabó József Jenőnek!)
