Szemellenzős, a magánbefektetőket vaskézzel korlátozó bürokratizmussal, avagy éppen ellenkezőleg, koncepciótlan erélytelenséggel írható le Budapest városfejlesztése – e két szélsőség között ingadoznak a főváros utóbbi 16 évéről szóló értékelések. A negyedik önkormányzati választáshoz közeledve karakteresen – személyi változással – zárul le egy korszak: távozik a rendszerváltás óta eltelt időszakot meghatározó egyik városvezető. Schneller István főépítész 1991 és 1994 között városépítészetért felelős főpolgármester-helyettesként tevékenykedett, majd 1995 óta dolgozik jelenlegi posztján. S bár szeptember 15-éig még betölti hivatalát, leköszöntének hírére már a nyár folyamán megindult az élénk szakmai vita a Schneller-éra értékeléséről, ám a valódi tét a „hogyan tovább”.
Terjeszkedés a Duna mentén
„Volt egy mániám, amit részben sikerült megvalósítanom” – összegez Schneller István, aki 1991-ben került a városházára, és Demszky Gábor városfejlesztési programjához már ő írta a térszerkezetről szóló részt. Abból indult ki, hogy Budapest belvárosa túl szűk területre koncentrálódik, de nem körívben, hanem a Duna-mentén egyenes vonalban kellene kiterjeszteni. A másik fontos célja a város északi és déli részén található egykori ipari zóna, a rozsdaövezet rehabilitációja volt úgy, hogy új városi funkciókat nyerve hasznosuljanak, részben lakóterületként, részben zöldövezetként, részben új tudományos és művészeti központok kialakításával. A Schneller-féle térbeli városfejlesztési koncepció a Duna-mentére kiterjesztett belvárosias terület és a rehabilitált rozsdaövezet találkozásánál, északon és délen határozta meg Budapest megújulásának sarokpontjait.
„Területfejlesztésben egyértelműen pozitív volt az elmúlt másfél évtized, de építészetileg sok problémás megoldás született” – értékeli Budapest átalakulását a leköszönő főépítész, akinek felügyelete alatt három átfogó fejlesztési terv készült. A kilencvenes évek elején kialakított városfejlesztési koncepció nyomán 1997-re elkészült Budapest új városépítési szabályzata – amelyet ma sok kritika ér. Schneller mindenesetre saját érdemének tekinti, hogy a kormányzattól sikerült kiharcolni a főváros számára az országban egyedülálló jogot egy keretszabályzat megalkotására. Bár ez már az építési törvény elfogadását követő évben elkészült, csak 2003-ban sikerült elfogadtatni a településfejlesztési koncepciót, elsősorban a várost vezető politika ellenállása miatt. Adott tehát a szabályozási keret és elfogadott területfejlesztési tervekkel rendelkezik a főváros, a megvalósítás mégis többször megbicsaklott.
Rangos tervezőkkel dolgoznak
„Budapest területén többnyire önkényesen ment végbe a privatizáció” – magyarázza a főépítész, hogy az elmúlt időszakban jellemzően miképpen került ki a várostervezők kezéből az épített környezet fölötti felügyelet. A befektetői érdek sokszor átlépett a bürokrácián. Bojár Iván András művészettörténész szerint egyébként számos, mára lepusztult, a századfordulón emelt patinás épület a privát tőke beavatkozásának köszönhetően újult meg. „Számomra örömünnep, ami a Gresham Palotával történt, elegáns külsőt kapott a homlokzat, világszám a belső tere, ezzel szemben a Vár-béli Szent György téren álló Honvédelmi Minisztérium épületét még a második világháborúban lőtték szét, ám azóta sem hozta rendbe az állam” – hoz példát arra, hogy a sokat kárhoztatott magántőke is lehet értékhordozó. Véleménye szerint a jövőben is ugyanez az igényes hozzáállás jellemzi a befektetőket. Egyre inkább tendencia, hogy az 1990-es évek eleji beruházásokhoz képest, amikor az építészeti terveket illetően „Európa szemetét” hozták ide, mára megjelentek azok a befektetők, akik európai rangú tervezőkkel dolgoznak (példa rá a holland Egeraat terve által emelt Dózsa György úti „kifelé dőlő” ING-székház vagy a MOM Parkkal szemben épült Alkotás Point irodaház).
Kerületek vs. főváros
Bojár és Schneller egyaránt úgy véli: jóvátehetetlen beavatkozások akkor történnek, amikor az üzleti és a politikai érdekek összefonódnak, merthogy nincs egységes menedzsmentje a fővárosnak, amely szabályzatokkal kellően felvértezve testületileg őrködne a városképen. Ennek pedig elsősorban a kétszintű – kerületi és önkormányzati – rendszer az akadálya: hiába alkotja meg a kereteket a fővárosi közgyűlés, ha azok érvényesülését többnyire egyáltalán nem tudja kikényszeríteni a kerületektől. Cselovszki Zoltán, a Fidesz fő városépítészeti ideológusa azonban nem gondolja, hogy az elmúlt évek koordinálatlan beruházásaiért kizárólag a főváros és a kerületek között feszülő ellentétek lennének okolhatók.
„Ez csak kifogás, az élet éppen az ellenkezőjét igazolta” – nyilatkozta Cselovszki a Figyelőnek. Szerinte a lágymányosi egyetemvárosi fejlesztés, a ferencvárosi tömbrehabilitáció, az új Volánbusz-pályaudvar népligeti épülete, vagy például a vasúti logisztikai központ Soroksárra telepítése is azt példázza, hogy ahol értelmes célokat tűznek ki, s komolyak a szándékok, ott a főváros és az érintett kerület meg tud állapodni. Világvárost egyébként szerinte nem is lehet kerületek nélkül elképzelni, a koherens városfejlesztést világos feladat és jogkör-lehatárolással lehet garantálni. (…)
Bármely politikai erő is nyer tehát ősszel a választáson, lényeges változásokat vezet majd be a városi építészeti szabályozásban. A Figyelő által megszólaltatott várostervezők ugyanis úgy vélik, a világvárosok mezőnyében Budapest akkor tudja megőrizni a versenyképességét, ha a kulturális gazdasági tevékenységét erősíti meg, amelyben a közparkoknak, a zöld felületeknek, szabadidős tevékenységek színtereinek nő meg a fontossága.
(A cikk teljes terjedelemében a Figyelő legfrissebb számában olvasható.)
