Belföld

A budapestiek fele lebontaná a lakótelepeket

A budapesti lakosok zöme a zöldbe vágyik, utálja a szocreált és a XIX. századi építészetet tekinti etalonnak. A lakótelepeket sokan lebontanák, a toronyházakból pedig nem kérnek - derül ki a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ Kht. tanulmányából.

Több zöld kell

A fővárosiak több mint fele a zöldterületek nagyságának növelését támogatná az új lakóépületek építésével szemben. A zöldterületek növelése tehát alapvető igény a fővárosban.

 

A régit meg kell őrizni 

A fővárosiak több mint negyede teljes mértékben elzárkózik a leromlott állagú belvárosi házak lebontásától, további majdnem harmaduk pedig csak akkor tartja ezt elfogadhatónak, ha az épület felújítása aránytalanul sokba kerülne. Válaszadóink további harmada ebben az esetben úgy véli, hogy a lebontás elfogadható, de csak akkor, ha olyan építészeti megoldást találnak, amely valamennyire megőrzi a régi házat (például megtartja a régi homlokzatot).

 

A panelt lebontanák

A budapestiek megosztottak a panelházak további sorsának kérdésében. A megkérdezettek fele szerint le kellene bontani e házakat. Valamivel kevesebben, 44 százalékuk megtartásukra és felújításukra szavaz. Más kutatások szerint a lakótelepek külső megítélése sokkal rosszabb, mint az ott élők véleménye.

 

Toronyház nem kell

Régóta folyik vita arról, hogy legyenek-e toronyházak (10 emeletesnél magasabb házak) Budapesten. A válaszadók nagy többsége, háromnegyede – a 60 év feletti korosztályban több mint négyötöde – ellenzi a toronyházak építését.

A budapesti lakosok összességében kedvezően értékelik a főváros építészeti arculatát, amelyet elsősorban a reprezentatív, szimbolikus épületekkel azonosítanak, etalonként pedig a XIX. századi épületeket tekintik. Mélypontként értékelik a „szocreálként” aposztrofált 1950-es, ’60-as ’70-es évek építészetét – amelyet lényegében az igénytelenséggel, az unalommal azonosítottak.

A ’80-as évek után készült épületek megítélése egyre kedvezőbb, viszont a kortárs építményének elfogadottsága jóval alacsonyabb, mint a történeti stílusban megvalósított régi épületeké. A fővárosi épített környezet megítélésekor a megkérdezett lakosok szerint az elsődleges problémát a házak, épületek állapota, leromlottsága jelenti.

Róma és Párizs a legszebb

A fővárosiak Rómát és Párizst találták – a vizsgált 9 európai nagyváros közül – építészetileg leginkább értékesnek. Budapest középmezőny végén, a hatodik helyen szerepel. Bár a válaszok sokszor inkább a városokról kialakult képet, mintsem a valós helyzetet tükrözik (a megkérdezettek kis hányada járt a vizsgált városokban), a felmérés alapján a válaszadók két csoportja rajzolódik ki. Az igényes világvárosok csoportját Párizs, Róma, London és Bécs alkotják, amelyeket a budapestiek világvárosinak, igényesnek találtak (nem tudva, hogy például Róma zöldterületek tekintetében elmarad Budapesttől), amelyek ennek megfelelően felújítottak, karbantartottak, tiszták. A hangulatos, szép, harmonikus, egységes építészeti arculatú települések állnak közel a válaszadók szívéhez, sok zöldterülettel. Berlin, Varsó és Budapest azonban a problémás világvárosok közé tartoznak, közös jellemzőik az elhanyagoltság és elmaradottság.

A zöldbe vágyunk

A fővárosiak építészeti szempontból elsősorban a történelmi városrészeket kedvelik (Várnegyed, Belváros, Budai hegyvidék), és a leromlott állagú területeket, házakat valamint a lakótelepeket tekintik problematikusnak. A budapestiek nem feltétlenül ismerik a külső kerületek építészetét, általános véleményüket a történelmi negyedek feltételezett ismeretében alakítják ki, a külső városrészeket sztereotípiák alapján ítélik meg.

A vizsgált városrészek imázsuk alapján három csoportba sorolhatóak. A zöld kerületek csoportjába tartozik Zugló, illetve a Budai hegyvidék, a válaszadók e területeket tekintik otthonosnak. A főváros lakói jellemzően olyan környezetbe vágynak, mely városias jellegű, de egyben „zöld” is. Az e csoportba tartozó városrészeket fiatalosnak, újítónak jellemezték a válaszadók.

A történelmi kerületekhez tartozik a Várnegyed illetve a belső kerületek. A kutatási eredmények szerint az építészet esztétikumát leíró szinte összes tulajdonság e területekhez rendelődik hozzá. Ezek a területek a válaszadók szerint egységesek, harmonikusak, különlegesek, kifinomultak, kimunkáltak. A történelmi területek monumentális, reprezentatív épületeit egyaránt ítélik világvárosinak illetve magyarosnak. A válaszadók építészeti ízléséhez a város XIX. századi fénykora áll a legközelebb. Az igényesség, értékesség, szépség, hangulatosság értékein a történelmi kerületek a zöld kerületekkel osztoznak.

A pesti külső kerületek közös jellemzője a válaszadók szemében a szegényesség, elmaradottság, elhanyagoltság. A fővárosiak unalmasnak, s egyben zavarosnak látják ezeket a kerületeket, ám érzékelnek némi fejlődést, modernizálódást is. A pesti külső kerületek alaphangulatát azonban számukra – egyelőre – az elmaradottság, elhanyagoltság határozza meg.

Nem illeszthető be a fenti csoportokba a Középső Ferencváros, az új Nemzeti Színház környéke. Ennek oka, hogy a budapestiek még nem rendelkeznek kialakult képpel e területről, tudva, hogy a terület jelenleg is erőteljes átalakuláson megy át.

Utálatos szocreál

Válaszadóink számára a XIX. századi épületek jelentik az etalont, e korok építményei tetszenek leginkább, ezek építészeti szempontból megkérdőjelezhetetlenül értékesek. A legnépszerűbb épületeknek a Parlament, a Budai Vár, a Halászbástya, a Nemzeti Múzeum, illetve az Andrássy úti villák bizonyultak. Mindez rávilágít arra is, hogy egy város építészeti arculatát a válaszadók számára elsősorban a reprezentatív, szimbolikus épületeket jelenítik meg.

A fővárosiak a 2. világháború után folyamatos hanyatlást érzékelnek, a mélypontot a „szocreál”, ténylegesen az 1960-as illetve 1970-es évek modern építészete jelenti. A válaszadók (főként a fiatalabb korosztályok) e három évtized építészetét – tekintet nélkül a valójában erőteljes stílusbeli különbségekre – „szocreálként” aposztrofálták, s lényegében az igénytelenséggel, a rossz minőséggel, az unalommal és szürkeséggel asszociálták. Az idősebb korosztályok az átlagosnál valamivel kedvezőbben ítélik meg a 70-es, 80-as évek építészetét, az ő életükben építészeti szempontból a 70-es évek nyilván fordulatot jelentettek az 50-es évekbeli tényleges „szocreálhoz” képest, kortársként differenciáltabban látják e kort, mint a náluk fiatalabbak. Az 1980-as évek építészete már egy kicsit kedvezőbb értékelést kapott, mint a korábbi három évtized építészete, az 1990-től napjainkig tartó korszak megítélése lényegesen kedvezőbb, bár tetszése meg sem közelíti az etalont.

A modern korszak meghatározására feltett kérdésre adott válaszok azt mutatják, hogy nincs határozott választóvonal, lényegében minél régebbi egy épület, annál kevesebben tekintik modernnek. A fővárosiak szerint, bár a modern épületek általános jellemzői a korszerű technika, praktikum, a nyugatosság; ezek az új épületek nem képviselnek értéket, nem időtállóak.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik