“A tovább nem juttatott pályázatok esetében általánosságban elmondható, hogy az egységes, európai mércével mérve is jelentős esemény-sorozat átfogására képes alapkoncepció hiányzik, vagy egymástól lényegileg elszigetelt, olykor esetlegesnek tűnő ötletek laza halmazát alkotó pályamunkákról van szó, vagy egyetlen centrális elem felfokozására épül elgondolásuk.
Mindegyik város esetében nemes és értékes hagyományok középpontba állításáról van szó, azonban az Európai Unió és a pályázat kiírója által meghatározott komplex, fejlesztés- és társadalompolitikai elvárás-rendszer egészéhez képest a meglévő hagyományok bemutatása nem elég.
Székesfehérvár pályázata szakmailag, nyelvileg és nyomdailag is kifogásolható, az innovatív kulturális projektek, a kulturális alapszolgáltatások szélesítését szolgáló fejlesztések, az átfogó, kulturális alapú városfejlesztésre vonatkozó tervek és a város kiváló földrajzi-infrastrukturális adottságaiból nyerhető regionális erő felmutatásának semmi nyoma.
Veszprém pályázata bár a fehérvárinál jelentősebb regionális igénnyel lép fel, az anyag központi fejlesztési elemei nagyon nagy részben közlekedés-fejlesztési jellegűek, az olyan ígéretesen hangzó „vállalások” pedig, mint amilyen például a Dubniczay Ház „képzőművészeti kiállítóhellyé alakításával létrehozott turisztikai attrakciója”, pusztán csak az általánosság szintjén mozgó megfogalmazásokat takarnak (pl.: „kulturális, képzőművészeti rendezvények megrendezése”, „hiánypótló közösségi funkciókat lát el, erősítve a város kulturális arculatát”, stb). A bíráló bizottság szerint bár a turizmus kiemelt részét képezi a Kulturális Főváros-év lehetőségrendszerének, a veszprémi pályázatban a kulturális és kreatív szektor egyéb mezőinek teljesítményéhez képest túl nagy súllyal bírnak a turizmus-orientált elképzelések. Az anyanyelv sajátosságára épülő elképzelés méltánylandó és támogatandó, de a pályázat egyrészről nem fektet energiát arra, hogy az, a magyar szempontból különösen érzékeny terület, ami nyelvi izolációnak nevezhető, miképpen lenne európai méretekben fellazítható, másrészről a projekt volumene – a jelenleg kifejtett formában – önmagában még nem lép túl egy néhány hetes rendezvénysorozat keretein.
A pályázattal kapcsolatban egyébként is el lehet mondani, hogy általában fesztivál-jellegű elképzelésekkel dolgozik (verbál-túrák, irodalmi esték, találkozók, előadások, konferenciák, stb.). Mindez önmagában még nem is lenne probléma, de a pályázati kiírás ennél komplexebb, maradandóbb projekt-teveket (is) kért, nem beszélve arról, hogy a pályázaton induló városok fesztivál-szervezés terén már az Európa Kulturális Fővárosa-cím nélkül is hagyományosan erősek.
Kecskemét pályázatára is érvényesek azok a meglátások, amelyek a tovább nem juttatandó pályázatokra általában. A Kodály-örökség felbecsülhetetlen értékű hagyománya önmagában, más, jelentősebb kulcsprojektek nélkül nem elégséges egy 12 hónapon át tartó program-sorozat „kitartására”. A pályázati kiírás és az uniós elvek sokkal komplexebb fejlesztési elképzeléseket vártak a pályázóktól, a meglévő értékek bemutatása pedig önmagában támogatott, amennyiben a pályázat azt is világossá teszi, hogy azt hogyan igyekszik európai kontextusban megjeleníteni, kommunikálni és megújítani.
Kaposvár esetében szintén kívánnivalót hagy maga után a pályázati kiírás komplex feladat-rendszerének felmérése és az annak való megfelelés. A pályázatban több, önmagában véve ötletes és támogatásra méltó elképzelés szerepel (Európavár, Desedai Pihenőpark), azonban a pályázatnak – felmérve mintegy saját hiányosságait – tartalmaznia kellett volna azokat az infrastruktúra-fejlesztési és kommunikációs terveket, amelyek a megközelíthetőségi szempontok felől mutatkozó hátrányok kompenzálására alkalmasak. A pályázat alapüzenete tekintetében is több kérdés merült fel a bíráló bizottság tagjaiban, a szabadság eszméjének középpontba helyezése önmagában ugyanis valószínűleg nem bír jelentősebb kulturális mozgósító erővel, hiszen európai alapértékként az leginkább alapvetés, és tradícióját tekintve semmivel nem köthető jobban Kaposvár régiójához, mint általában másik unióbeli országok egy-egy régiójához, azaz csak kevéssé régió-specifikus. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szabadság tematizálása társadalomtörténetileg már nagy hagyományokkal rendelkezik Európában, nem látjuk a központ elgondolás mögött rejlő és egyfajta regionális központi szerep kialakítását valószínűsítő erőt.”