Tizenöt éve épít arra a mindenkori kormányzat, hogy az egészségügyben dolgozók elviszik a hátukon a rendszert, akármi is történjen – fakadt ki a minap egy kórház főigazgatója. „És mindig újra kiderül, hogy e tekintetben jól számít. De nem lehet a végtelenségig feszíteni a húrt!” – tette hozzá. Panasza általánosnak mondható az ágazatban. Lassan minden napra jut egy apokaliptikus helyzetjelentés, de minél gyakoribbak a víziók az ellátás összeomlásról – miközben a rendszer úgy, ahogy, de továbbra is működik -, annál kevésbé kelti fel mindez az emberek (köztük a döntéshozók) érdeklődését. 
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök nemrégiben kijelentette, hogy az egészségügy reformját a következő másfél évben már nem tervezik, az ágazat azonban kiemelt prioritást kap a kormányzat munkájában. A szkeptikusok ezt úgy fordították le a mindennapok nyelvére, hogy parkolópályára kerül a szféra. Ezt a vélekedést látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Pénzügyminisztériummal folytatott egyeztetés nyomán az egyes ellátási ágak (fekvőbeteg- és járóbeteg-ellátás, alapellátás) teljesítményfinanszírozási díjtételei harminc százalékkal kisebb mértékben emelkedtek ahhoz képest, amit az egészségügyi szektor szereplői – beleértve ebbe a szakminisztériumot és az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat is – elfogadhatónak tartottak volna. Így az év első felében a fekvőbeteg-ellátás teljesítményét számszerűsítő, úgynevezett HBCS-pontok forintértéke 134 ezer helyett csak 132 ezer lesz, a járóbeteg-ellátásban pedig 1,34 forint helyett csak 1,32 forintot ér egy teljesítménypont. A hivatalos verzió szerint augusztustól emelkedik a pontérték.
Amit tenni lehet
• Költséghatékonysági vizsgálatokkal igazolt szakmai irányelvek a források hatékony felhasználására
• A finanszírozási rendszer átalakítása, a „veszteséges” ellátások
leépülésének elkerülése
• A szakorvosok kontrollja az alapellátó tevékenység felett
Golub Iván, a Magyar Kórházszövetség elnöke a fentiek ismeretében korántsem optimista: az egészségügyi szektorral szemben majdhogynem ellenségesnek tartja a döntéshozók fiskálisan szűklátókörű hozzáállását, arról nem is szólva, hogy végső soron mindez a betegeken csattan. „Már a 134 ezer is csak a túlélésre lett volna elég – esetleg arra, hogy a ťnagyvonalúanŤ bejelentett 7,5 százalékos béremelést ki tudjuk fizetni” – szögezi le. Bár az ágazat vezetése szerint a tavalyi módosított előirányzathoz képest 6,3 százalékkal magasabb az idén az aktív fekvőbeteg-ellátás költségvetése, a HBCS-forintérték csak alig 4 százalékkal nőtt (127 ezerről 132 ezerre). Ráadásul az elméleti 6,3 százalékos emelkedésből kellene fedezni a béremelést, a gyógyszerár-emelkedést, a közüzemi díjak növekedését (az egészségügy által érzékelt árszínvonal-emelkedés általában jelentősen meghaladja a „hétköznapit”). „Egyértelmű, hogy a kormányzat nem hajlandó finanszírozni a jelenlegi egészségügyi struktúrát. Ez akár vállalható álláspont is lehet, de akkor vállalni kell!” – mutat rá Golub Iván, aki maga is gyakorló kórházigazgató (a szerinte lehetséges alternatívákat lásd külön). A fenyegető csődhelyzet mellett az is szerepet játszik az egészségügy romlásában, hogy a sok esetben túldolgoztatott orvosok, ápolók, nővérek által elkövetett (mű)hibák (Figyelő, 2005/7. szám) érthető módon mindennapossá válhatnak, a néhol már most is többhetes várólisták tovább nyúlnak majd.
Két út
Golub Iván, a Magyar Kórházszövetség elnöke, gyakorló kórházigazgató szerint két – egyformán rossz, de járható – út áll a döntéshozók előtt.
FIZETŐS MODELL. Az egyik lehetőség, hogy kimondják: nem hajlandók közpénzből finanszírozni az egészségügyet, és valamilyen módon pótlólagos forrásokat biztosítanak a szektornak – akár az új szlovák rendszerhez hasonló, viszonylag alacsony összegű co-payment bevezetésével, tehát a lakosság terheinek növelésével.
BEZÁRÁSOK. A másik szélsőséges lehetőség, hogy úgy döntenek, bezárják az intézmények ötödét, és az így felszabaduló forrásokat szétosztják a fennmaradó kórházak között. Golub Iván szerint ez utóbbi bár fájdalmas, de szakmailag nem okvetlenül helytelen részmegoldás volna az adott helyzetben, hiszen Magyarországon 10-20 százalékkal nagyobb az aktív fekvőbeteg-kapacitás az ideálisnál, jóllehet, szerencsé-sebbnek tartaná, ha ezeket az ágyakat inkább a valós igényeket tükrözően krónikus, ápolásai vagy hospice-ágyakká alakítanák át.
Sinkó Eszter, az Egészségügyi Menedzserképző Központ kutatója szerint átfogó reformok nélkül is sok mindent el lehet – és el kellene – érni, még másfél év alatt is. A sokat emlegetett paradoxon, hogy tudniillik az egészségügy alulfinanszírozott, ugyanakkor pazarlóan működik (még ha a két tényező nem is áll arányban egymással), nem csak intézményi szinten értelmezendő, hanem az ellátások, beavatkozások szintjén is: a mai napig nem készültek el ugyanis azok a költséghatékonysági vizsgálatokkal igazolt szakmai irányelvek, amelyek biztosíthatnák a források, közpénzek hatékony felhasználását. Hasonlóképpen problematikus a kórházi finanszírozási rendszer is, az ugyanis önmagában sem a hatékony, hanem a magasan finanszírozott ellátások nyújtására, és a „veszteséges” ellátások kikerülésére ösztönzi a kórházakat. Az is torzulásokat okoz, hogy egyes orvosok munkáját nem ellenőrzik kellően. Ebből gyakorta adódnak konfliktusok is, hiszen hiába „fedez fel” egy szakorvos hibát a hozzá kerülő beteg korábbi ellátásában, semmiféle érdemi beleszólása nem lehet az alapellátó tevékenységébe. Mindezekre a „bajokra” részben léteznek megoldások: évek óta készen áll már például a járóbeteg-szakellátás új finanszírozási struktúrája, az IBR (irányított betegellátási rendszer) pedig az érdekeltségi és szakmai ellenőrzési rendszerek tekintetében dolgozott ki a jelenleginél működőképesebb eljárásokat. Ezek beillesztése a rendszerbe, és széles körű értékelésük azonban még várat magára.
„Olyanok vagyunk, mint a garabonciás diákok voltak régen: időről időre végigkilincseljük a szomszédságot, hogy meglegyen a következő hónapokra szükséges betevő” – ironizál a gyerekkórházak helyzetén Harmat György, a Madarász utcai gyerekkórház főigazgatója. Mint mondja, gyakorlatilag nincs kiút: „A tartalékainkat már feléltük, amelyik tevékenységet gazdaságosan lehetett, azt szerződésbe adtunk, a dolgozók közül akit lehetett, elküldtük – most már a profilszűkítés, az eladósodás és aztán a bezárás jöhet” – vázolja a borús jövőt.
A profilszűkítés az egyik legkézenfekvőbb mód a kórház gazdasági helyzetének javítására – egyúttal azonban az ellátás ellehetetlenülésének legbiztosabb útja is. Ha ugyanis minden kórház beszüntetné a rosszul finanszírozott, tehát veszteséges szolgáltatások nyújtását (miként azt egy piaci viszonyok között működő cég gondolkodás nélkül megtenné), akkor egyik pillanatról a másikra azon vennénk észre magunkat, hogy nincs az országban onkológia, intenzív osztály, s abbamaradt a súlyos krónikus betegségek ellátása. Az ellátások fenntartása viszont hazárdjáték: elég, ha a kórházban a szokásosnál valamivel több súlyos beteg jelentkezik, s az intézmény csődbe jut.
