A Növekedéskutató Intézet a Pénzügyminisztérium számára készített eurótanulmányok között a többitől legjobban különböző munkát hozta létre. A Matolcsy György koordinálásában készült, „Magyar euróstratégia” című
Matolcsy György
írás szerint nem lehet egyetlen optimális céldátumot kiválasztani, illetve több optimum létezik (politikai, gazdasági, társadalmi), amelyek eltérő gazdaságpolitikát kívánnak meg.
A tanulmány egész kialakítása arra épül fel, hogy a különböző céldátumok valójában eltérő stílusú gazdaságpolitikát jelenítenek meg: aki céldátumot mond, az gazdaságpolitikát is – állítják. Mielőtt azonban sorra vennénk a kutatóintézet végkövetkeztetéseit, tekintsük végig a főbb állításokat.
Euró-dilemma – elkerülhető
Sokan vélik, hogy a reál szféra felzárkózása és a pénzügyi konvergencia között ellentmondás létezik, az euró bevezetés feltételéül állított maastrichti kritériumok betartása (főként az infláció leszoítására vonatkozó) hátráltathatják a jövedelemszintek közeledését az európai színvonalhoz. A Növekedéskutató tanulmánya szerint azonban el kellene vetni ezt a gondolkodásmódot, és miután mind a reál, mind a pénzügyi konvergencia “teljesítésére vállalkoznia kell Magyarországnak, ezért jó lenne találni egy olyan forgatókönyvet, amely nem egymás után teljesíti a két konvergencia rendszer feltételeit, hanem együtt.”
A tanulmány hivatkozik a 2001-ben kitűzött euróstratégiára, valamelyest úgy állítja be, mintha egyszer már „miénk lett volna az aranytojást tojó tyúk”, de a 2001-et követő gazdaságpolitikával elszalasztottuk. A hivatkozás címe is sejtető: egyszer már kitűztünk egy optimális forgatókönyvet, ez volt a 2007-es euró.
A tanulmány szerint ebben az időszakban még lehetett hivatkozni arra, hogy az euró gyors bevezetésével aknázhatja ki a magyar gazdaság leginkább a közös európai valuta adta előnyöket. „Az euró legnagyobb előnyét a recessziós világgazdasági közegben a biztonságban láttuk. … Az eredeti euróstratégia az EU-csatlakozás okozta veszteségeket és az euró bevezetéséhez szükséges döntések nyomán fellépő növekedési áldozatot kezelhetőnek tartotta az egyre bővülő EU pénzügyi transzferek révén, valamint a valutatartalék egy részének felhasználásával. Az eredeti euróstratégia és a 2007-es céldátum kitűzése nem számolt az infláció újbóli visszafordulásával, valamint a jelentős államadósság-növekedéssel.”
A korábbi euróstratégia végrehajtása azóta egyrészt a piacgazdasági átmenet során kialakult magyar sajátosságok (itt nem szólunk róla, de a tanulmány részletezi), az eredeti 2007-es forgatókönyvtől való elszakadás és a 2002-2003-as pénzügyi megingások után a Növekedéskutató Intézet szakértői nem látnak lehetségesnek egy olyan céldátumra épülő forgatókönyvet, amely politikai, társadalmi, gazdasági és pénzügyi szempontból egyaránt optimális lehet.
A tanulmány ezért a társadalmi optimumot kívánja előtérbe helyezni, s azt így határozza meg: “Magyarország alapvető nemzeti célja az, hogy a magyar társadalom többségének életszínvonala és a magyar gazdaság teljesítménye elérje az Európai Unió átlagos szintjét, majd meghaladja azt.” Matolcsy csapata ezeket a szépen hangzó reményeket megvalósíthatónak gondolja az eddigi sikeres felzárkózások tapasztalatai nyomán.
Magyar potenciál
A Növekedéskutató csapata úgy véli, hogy a magyar gazdaságban benne van egy automatikus egyszázalékos felzárkózási ütem, amely a növekedést érdemben segítő eszközök nélkül is évről évre létrejön. 1997 és 2000 között, bár a közgazdasági szakma ezt tekinti az aranykornak, éppen ilyen ütemet sikerült csak elérni – jegyzi meg némi iróniával a tanulmány. Ilyen gyorsasággal legalább 40-50 év kellene a 15 régi EU-tagállam átlagos fejlettségi szintjének eléréséhez. A magyar gazdaságban azonban ennél nagyobb potenciál rejlik, a lehetséges évi 2 százalékos közeledéssel a felzárkózási időszak a felére rövidülne le.
Ugrassuk meg a magyar gazdaságot
Az eddigi tapasztalatokból szakértőik szerint leszűrhető az a tanulság, hogy a „sikeres országoknak mindig volt egy ugrási szakaszuk, amikor hosszabb időszakon, akár 10-15 éven át az adott gazdaság gyorsabb növekedést ért el, mint előtte, utána, vagy azonos időszakban a nála fejlettebb országok.”
A tanulmány alapján a magyar euróstratégia fő kérdése az, hogy az euróbevezetés időzítése hogyan hat majd erre a gyors felzárkózási szakaszra. A közös európai valuta átvétele időben eltolhatja, esetleg megakaszthatja, gyorsíthatja az ugrási időszakot, illetve semleges is lehet. A Növekedéskutató elemzésében ez a gyors felzárkózási szakasz már 2001-2003 között beindult, hiszen amíg 1997-2000 között a magyar gazdaság évente átlagosan 1 százalékkal került közelebb az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjéhez, addig a rákövetkező időszakban ez a felzárkózási ütem „kétszeres sebességre kapcsolt.”
Az intézet ennek okán a magyar euróstratégia középpontjába is ezt a 2 százalékos reálkonvergencia ütemet állítaná – azzal a meggondolással, hogy ha egyszer már teljesítettük, akkor újra menni fog, akár hosszabb időn keresztül. Az euró céldátumából levezetett, szükségképpen egyensúlyi gazdaságpolitika szerintük lefékezi a gyors a reálfelzárkózás folyamatát, és így megszakítja a már elindult ugrási szakaszt. A kutatók ezért olyan euróstratégiát javasolnak, amely vagy egyáltalán nem fogalmaz meg céldátumot, vagy úgy időzíti az euró bevezetését, hogy a gyors közeledéshez szükséges gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásának szabad teret hagyjon.
Semmi sincs veszve
A növekedésközpontú gazdaságpolitika – a néhány éves megingások ellenére – a tanulmány szerzői szerint újra beindítható, ehhez azonban a 2004-2005 közötti időszakban gazdaságpolitikai konszolidáció végrehajtására van szükség. Magyarország az elkövetkező hosszabb (például 2010-ig terjedő) időszakban elvileg olyan gazdaságpolitikai irányt vesz, amilyet akar – vélik a kutatók. Ilyen módon választhatunk a sokkterápiás (a 2008-as euróbevezetés tanulmánybeli szinonímája), növekedésközpontú és egyensúlyi gazdaságpolitikát egyaránt.
Az elméleti mozgásteret azonban korlátozza az az EU-elvárás, hogy a maastrichti kritériumok többségét, bár saját elhatározás alapján teljesítjük, de nem távolodhatunk el tőlük. További határt jelent az önállóságban, hogy helyre kell állítani azt az egyensúlytalanságot, ami 2002-2003-ban keletkezett a termelékenységet meghaladó reáljövedelem-emelkedéssel. Végül, de nem utolsó sorban kísérteni fog az „a 2003-2004-ben követett kormányzati politika, amely szakított az infláció csökkentését középpontba állító korábbi politikával, és kívánatosnak jelölte meg a nemzeti valuta gyengítését.”
Ez utóbbi hibákon is segítene a tanulmány szerzői szerint a „konszolidációs gazdaságpolitika”, amely a pénzügyi egyensúlyok javítását helyezné a gazdaságpolitikai döntések középpontjába úgy, hogy közben nem adja fel a növekedési, foglalkoztatási és beruházási célokat. Bár ez az irány eltérést jelentene az eddigi beruházásokat és fogyasztást egyszerre bővítő anticiklikus gazdaságpolitikától, ám nem menne el egészen a sokkterápia alkalmazásáig. Titka, hogy egyszerre alapozna a külső konjunktúra és a termelékenység bővülésére.
Mindezzel párhuzamosan csökkentenék a Növekedéskutató szakértői az állam beruházási szerepét, és elhagynák fogyasztásbővítési lépéseit egy igen rejtélyesen hangzó „sima földet érési” stratégiával. A növekedésközpontú, céldátum nélküli euróstratégia pedig csak ezt a sima landolással érkező, kétéves konszolidációs időszakot követhetné.
