Chicago – tango és jazz, na meg a “szeles” város

Akárhogyis, a művészet fura dolog, főleg, ha benne van Hollywood, és a jazz. Ez a két szó ugyanis – akik ismerik, tudják – általában mindent alaposan felforgat. Így van ez a Chicago című, szó szerint sikerre ítélt filmmel is. Az alkotás leginkább egy átfestett Moulin Rouge-utánzat, de a jazz-betétek összefolyatásával elért történet nélküli trombitatánc szakmai szempontból mégis igen sokoldalúnak mondható.

A film érdekessége, hogy egyik “tisztében” szatíraként működik. Az alkotást éppen a benne felpuccosított és ugyanakkor erősen kritizált siker- és pénzorientált társadalmi rend felvázolása viheti sikerre. A Chicagoban a történet “elenyésző”, így akár az MTV-n is bemutathatnák videoklip gyanánt, mivel – meg kell hagyni – a képi és hanghatások azért igencsak megérik a pénzüket, akárcsak a koreográfus. De hol a sztori? Valószínűleg nem találják, úgyanúgy, ahogy a producerek sem a számításaikat. A musical-adaptációt ugyanis 45 millió dollárból hozták ki, és a legoptimistább becslések szerint is csak bruttó 80 milliót hoz vissza, ami a banki befektetéshez képest jónak mondható, szakmabéli példákkal összehasonlítva azonban mondhatjuk, hogy “nem nagy húzás”.

Azért egy biztos, mindenki saját érzékeivel tesztelje a vásznon feltűnő számtalan fényt és pompát, a jól megtervezett táncot és éneket, a hatásos kosztümös látványt, és próbálja zsigereiben érezni, milyen az a: Tango, Squitz, Á á,…All That Jazz. 

Talán érzékelhető módon ezek a sorok is a film fílingjére utaló módon íródtak, nagyrészt összevisszaság, de helyenként felfedezni benne egy-két pozitív motívumot. A szlogenre gondolva a Chicago túltesz önmagán: Ha híres nem lehetsz, legyél hírdhedt! – vagy valami ilyesmi.