A telekommunikációs ringben a mobil kiütéssel győzött a vezetékes telefonszolgáltatók ellen, hangoztatják mostanában hazai piacelemzők és –
a politikai zsargonból kölcsönzött kifejezéssel szólva – a mobiliához közelálló körök. Ennek az állításnak az az alapja, hogy a hang után az adattovábbításban is új csatornákat nyitnak a magyar mobiltársaságok.
A mobilnak a vezetékes – nyilvános – telefonszolgáltatás elleni győzelmét első pillantásra a számok is bizonyítják. Magyarországon a vezetékes hálózatnak, a biztos piacvezető Matávot és a regionális koncessziós társaságokat is beleszámítva 3, 5 millió előfizetője van, a mobilszolgáltatóknak viszont – a Hírközlési Felügyelet legújabb jelentése szerint – 7,2 millió.
Ha azonban nemcsak az előfizetői adatokat vesszük figyelembe, akkor könnyen kiderülhet, hogy a vezetékes hálózaton sokkal többet és többen beszélnek, mint mobilon. Egyetlen előfizetőként tartják számon ugyanis a létszámukat és forgalmukat tekintve az első 100 közé tartozó nagyvállalatokat – például a Molt és a General Electric magyarországi leányvállalatát is.
Több vagy kevesebb?
A Nokiának nincs vezetékes központja, ott valóban minden hívást csak mobilon lehet kezdeményezni vagy fogadni, vagyis a finn vállalat magyarországi érdekeltségének sok az előfizetője. De nem biztos, hogy a valóságban nagyobb forgalom jár velük, mint amekkorát a Mol több mint tízezer munkatársa bonyolít le a vezetékes hálózaton, alközpontokon át.
Ez közelebbről annyit jelent, hogy a vállalatok alközpontjain át több tízezren is lebonyolíthatnak beszélgetéseket, fogadhatnak vagy kezdeményezhetnek hívásokat. Elég, ha belegondolunk abba, hogy a GE nemrégiben Magyarországon hozta létre egyik legnagyobb kapacitású call centerét. Ez egymagában is milliós nagyságrendű hívással járhat a világ majdnem minden tájáról.
Ha csak ezt az egy példát nézzük is, nyomban megdől a számmisztika. Mivel a mobil főleg a személyes érintkezés eszköze, a 7,2 millió előfizető tehát valóban 7,2 millió hívási lehetőséget jelent. (S ebből még le lehet vonni az “alvó” számokat, vagyis azokat a kártyatulajdonosokat, akik a valóságban nem aktivizálták hívószámukat, mert mondjuk csak készülékcserére használták fel a társaságok kedvezményes akcióit.)
De ha eltekintünk a vállalati szférától, akkor arra jutunk, hogy a magán-előfizetők száma valóban alacsony Magyarországon. S ennek sajátos okai vannak.
Visszatekintés
A Matáv 1990 és 1993 között főleg a gerinchálózat kiépítésére koncentrált, mivel teljesen új, digitális alapokra kellett helyeznie a hazai telekommunikációt. 1990-ben összesen egymillió előfizetője volt, s amíg a gerinchálózat nem épült ki, csak viszonylag lassan, évente mintegy 500 ezer előfizetővel bővíthette az ügyfélkört. 1993-tól kezdhette meg a dinamikusabb vonalfejlesztést, akkor, amikor már – lépésről lépésre haladva – eljuthatott az évek, esetleg évtizedek óta telefonra várókhoz.
1993 végén azonban megjelent a konkurencia, a mobil, s a maga adottságai révén sokkal gyorsabban haladhatott előre a hálózatfejlesztéssel. Elég csak arra utalnunk, hogy az átjátszóállomások felszerelése jóval egyszerűbb feladat volt, mint a földmunkával is járó vezetékes hálózat felépítése. A két GSM társaság, a Westel és a Pannon sokkal rövidebb idő alatt juttatta kommunikációs lehetőséghez a telefonra várakozókat, mint a nyilvános telefonszolgáltató.
Sőt erre az időre esett a regionális koncessziós társaságok (LTO) megjelenése is: a primer körzetekben nyerték el a koncessziós jogosítványokat a vidéki hálózat fejlesztésére. De ezeknek az LTO-knak a belépése egy-másfél évig csak elvi lehetőség volt, mert a Matáv és a regionális szolgáltatók között elhúzódtak az átadás-átvételi megállapodások. Nem is egy tendergyőztesről kiderült, hogy nincsenek meg a fejlesztéshez szükséges anyagi forrásai, így ez idő alatt erősen átrendeződött a szolgáltatói kör.
Összehasonlítás
Az európai országokban az 1998-as liberalizáció idején általában 70 százalék körül volt a vezetékes telefon elterjedtsége, összehasonlíthatatlanul magasabb szintről kezdődhetett meg tehát a vezetékes piacért folyó vetélkedés, mint Magyarországon. Az Európai Unió tanulmányai szerint azonban a korábban monopolhelyzetben levő szolgáltatók – bár 10-20 százalékot vesztettek piaci részesedésükből az alternatív versenytársakkal és a mobilszolgáltatókkal szemben – ott is meghatározó szereplői maradtak a liberalizált távközlési piacnak.
A Matáv érthető módon azokon a területeken már nem fejlesztette a hálózatot, amelyek nem tartoztak a koncessziós érdekeltségébe, a regionális társaságok pedig még nem kezdték meg a tényleges lépéseket. A mobiltársaságok ezt az időszakot fordíthatták a maguk javára, mivel a bizonytalan jövő helyett szinte azonnal telefonhoz juttathatták a várakozókat.
Mindezek miatt a vezetékes hálózat sokkal lassabban fejlődött, mint azt a befektetők eredetileg várták. A nyilvános hálózat előfizetőinek száma a 2002-ben életbe lépő liberalizáció idején a Matáv és LTO-k koncessziós területén együttesen is csak 3,5 millió volt. Hogy a LTO-knak milyen kevéssé sikerült csak hadállásokat kiépíteniük, arra jellemző példa, hogy Magyarország második legnagyobb vezetékes szolgáltatójának, a Vivendinek csupán 400 ezer előfizetője volt, holott 1993 és 2002 között felvásárolt jó néhány kisebb primer szolgáltatót.
Magyarországon az alternatív szolgáltatók szinte nem is igyekeztek az amúgy is kis részesedésű magán-előfizetői piacon valódi versenyre kelni a Matávval. Ehelyett főként az üzleti előfizetőket célozták meg, mert a nyilvános hálózatban ők számítottak a legértékesebb zsákmánynak. Igazi vetélkedés ezenkívül csak az üzleti kommunikációs piacon alakult ki, de az nem a liberalizációval vált szabad területté, hanem már 1993-94 óta szinte versenypiacként működött. Bár az adatátvitelbe a 2000-es évtől mindinkább beszálltak a mobilszolgáltatók is, forgalmuk ezen a területen viszonylag csekély: alig haladja meg a 10-13 százalékot.
A teljes cikk a Számítástechnika augusztus 12-ei, 33. számában olvasható.
