Hogy a Beatles koncertjeiből csak a zenekar feloszlása után adtak ki lemezen néhányat hivatalosan, teljesen érhető: a tömeghisztériák kísérte turnéktól folyamatos stresszben élő liverpooliak ritkán tudták hozni valódi formájukat élőben (a tízezrek folyamatos sikítozásától nem is hallották saját magukat). Ezzel szemben a Led Zeppelin 12 éves pályafutása során végig fantasztikus koncerteket tartott, és a remek stúdióalbumoknál is jobbat produkáltak a klubokban, színházakban, stadionokban.
Az még csak-csak megmagyarázható, hogy aktív korukban csak egy, filmmel megerősített koncertalbumot produkáltak (The Song Remains The Same, 1976), de még “üzleti érdekkel” sem indokolható, hogy miért hagyták az 1980-as feloszlás után húsz évig a kalózkiadókat és kereskedőket meggazdagodni a Zep koncertfelvételeiből. Ügyes lemezboltosok – nálunk is – kisebb vagyonokat kértek olyan felvételekért, mint az 1968. októberi, londoni, első Marquee klubbeli koncert, az 1975-ös, ugyancsak londoni, Earl Court-beli háromórás őrület, vagy az 1980. július 7-i, utolsó, nyugat-berlini buli.
A Led Zeppelin “kalózkatalógusa” az 1990-es évek végére már több mint 400 lemezből állt. Csak 2000-ben jutott eszébe a BBC-nek kiadni egy kettős CD-t az 1968 és 1971 közötti rádiós koncertekből, majd következett 2002, amikor az együttes alapításának 35. évfordulójára tervezett filmhez Jimmy Page anyagokat kezdett keresni. A gitáros ekkor döbbent rá, hogy micsoda kincsek rejtőznek a régi felvételek között, és így a filmhez, amely VHS-en és DVD-n immár egyaránt kapható, egy tripla CD-t is összeállítottak – ahogy Page mondja – “a legjobb formában lévő Zepből.”
Nem túlzás ezt állítani. Robert Plant talán soha nem énekelt még olyan erővel, olyan szenvedéllyel, mint az együttes 8. amerikai turnéján – különösen a blues-dalokban utolérhetetlen. Jimmy Page gitárjátéka messze túllépi a hangszer rock-korlátait, még azoknak is elállhat a lélegzete virtuozitásától, akik eddig is tudták, hogy minden idők egyik legnagyobbja. John Paul Jones mindig úgy és annyit van jelen, ahogyan és amennyire kell basszusgitárjával és billentyűivel, John Bonham pedig árasztja magából mindazt az ősvadságot, amely a Zep elemi dinamikáját adta.
Az albumon nemcsak az olyan több mint 20 perces felvételek döbbenetesek, mint a Dazed and Confused és a Whole Lotta Love, hanem az olyan szép blues-ok, mint a Since I,ve Been Lovin, You és a Bring It On Home, vagy a megunhatatlan Stairway To Heaven és Bonham vagy dobfantáziája, a Moby Dick. A Zep-archívum minden bizonnyal rejt még más ritka gyöngyszemeket is. Jó lenne, ha ezeket sem tartanák hét lakat alatt többé.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
