Régi dilemma a tudósok körében, mi célból csuklunk. A folyamatnak látszólag nincs semmiféle hasznos funkciója. Amit biztosan tudunk, az a csuklás biológiája: a rekeszizom és a hangrés ismétlődő, görcsös, akaratlan összehúzódásáról van ilyenkor szó, amelyet a hangszalagok közötti nyílás (azaz a hangrés) gyors és hangos záródása kísér, ez okozza a csuklás jellegzetes hangját.
Ultrahangos vizsgálatok kiderítették, hogy két hónapos kora után az anyaméhben fejlődő baba is csuklik. Annak ellenére, hogy légzőrendszere ekkor még nem is működik. A felfedezés az sugallja, hogy a csuklás valamiféle primitív reflex maradványa, és csupán akkor lép fel, amikor a megfelelő agyi idegpályát impulzus éri.
A csuklás? Csupa rejtély!
Ez azonban még nem ad magyarázatot arra, mi váltja ki az anyaméhben lévő magzat csuklását. Egyes elméletek szerint a görcsös mozgás a légzőszervi izmokat készíti elő a születés utáni feladatokra, más teóriák viszont azt tartják, a baba a csuklással akadályozza meg, hogy magzatvíz kerüljön tüdejébe.
De ezek az elméletek sem adnak választ a csuklással kapcsolatos számos rejtélyre. Christian Straus, a párizsi Pitie-Salpetriere Kórház professzora szerint, ha a csuklás feladata a magzatvíz tüdőbe kerülésének megakadályozása, akkor az lenne logikus, hogy a köhögéshez, nem pedig a belégzéshez hasonló izommozgással reagálnánk. (Köhögésnél a hangrés összezáródását a légzőszervi izmoknak a kilégzéskori összehúzódása kíséri, csuklásnál viszont belégzéskori izomösszehúzódás figyelhető meg.)
Amikor még kopoltyúnk nőtt!
Létezik viszont az állatvilágban néhány faj, amelynél a légzőszervi izmok görcsös összehúzódásának és a hangrés összezáródásának meghatározott célja van: elsősorban kopoltyúval és tüdővel is lélegző halfélékről (kajmánhal), illetve egyes kétéltűekről van itt szó. Ezek az állatok vizet pumpálnak kopoltyújukon keresztül, miközben összepréselik szájüregüket, hangrésüket pedig zárják, elkerülve ezzel, hogy tüdejükbe víz jusson.
Straus és kutatócsoportja a BioEssays című tudományos lap legfrissebb számában azt állítja, hogy ezeknek a korai ősöknek a kopoltyú oxigénnel való ellátását irányító agyi idegpályájája megmaradt az emlősöknél, köztük az embernél is. A kutatók szerint számos hasonlóság fedezhető fel a csukló ember és az ebihalak kopoltyúlégzése között. De miért csuklunk még 370 millió évvel azután is, hogy őseink a vízből szárazföldre léptek?
Felhasználtuk, ha már megvolt?
A kutatócsoport úgy véli, hogy kopoltyúlégzés funkciója átalakult. A születés előtti csuklás a szopásnak egy nagyon korai fejlődési fázisa, tulajdonképpen olyan, mint a járásnak a mászás. A szopás élettanilag kissé hasonlít a csuklásra, hisz ilyenkor a hangrés összeszűkül, megakadályozva ezzel, hogy tej jusson a tüdőbe. A francia kutató úgy véli, a kopoltyú és a hangrés mozgását szabályozó idegpálya azért maradt fenn az evolúció során, mert sokkal komplexebb mozgásfolyamatok, mint például az emlősök szopási folyamatának részévé vált.
A feltevés felkeltette a tudós társadalom érdeklődését, várják bizonyítását. A kutatásvezető szerint ennek legkézenfekvőbb módja az lenne, ha megvizsgálnák, mely idegsejtek aktiválódnak szopás, és melyek csuklás során.
