A törvény szerint akkor beszélhetünk készenléti jellegű munkakörről, ha a beosztott munkaidejének legalább egyharmadában nem végez ténylegesen fizikai vagy szellemi munkát. Tekintettel arra, hogy a konkrét munkafeladatok egy adott munkakörön belül is különbözhetnek, az is előfordulhat, hogy két azonos munkakörben dolgozó alkalmazott közül az egyik munkaköre készenlétinek minősül, a másiké viszont nem.
Akkor is készenlétinek minősülhet a munkakör, ha a tényleges munkavégzés tartama nem mérhető. Azt pedig, hogy az adott munkakör ellátása mennyi időt igényel, megint csak a munkáltató fogja megállapítani. Ezzel kijátszható lesz a napi nyolcórás munkaidő.
Azért lényeges kérdés, hogy mi minősül készenléti munkakörnek (és főleg, hogy ki minősítheti azzá), mert ilyen munkakörben akár másfélszeres is lehet a törvényes munkaidő (napi nyolc helyett tizenkét óra). (Ez már ma, a július 1-jéig hatályos munka törvénykönyve szerint is így van.)
