A német Uli Stielike irányítása alatt egy nagy tettekre is képes együttes kovácsolódott össze az Alpok lábánál, s a jobbára fiatalokra épült csapat már az 1992-es kontinensviadalhoz is közel járt, ám a 2. csoportban elbukta bukaresti találkozóját, s így a skótoktól egy pontra lemaradva végül csak a második helyen zárt.
Két esztendővel később a svájciak már az amerikai világbajnokságon vágtak vissza a románoknak, s utólag elmondható, ez volt a „Nati” talán legszínvonalasabb teljesítménye a 90-es években. A Pascolo – Hottiger, Quentin, Herr, Geiger – Bregy, Sutter (Bickel), Ohrel (Sylvestre), Knup – Sforza – Chapuisat tizenegy 4-1-es csapást mért Hagiékra, alaposan megnövelve ázsióját. A vb-kaland aztán jókora pofonnal zárult, hisz a nyolcaddöntőben a spanyolok 3-0-ra legyőzték az alpesieket.
A csapat gerince egyben maradt, s időközben a fiatalokból is jegyzett játékosok váltak. A Bundesliga 1992-ben zárult idényében 20 találatával a második legjobb góllövőként jegyzett Chapuisat, a Bayernt is megjárt duó, Sutter és Sforza, avagy a svájci gólrekorder Max Abegglent beérő török származású Türkyilmaz nemzetközi viszonylatban is jó játékosnak számított. Nem véletlen, hogy az 1992-től az angol Roy Hodgson által átvett svájci csapat az akkorra már megerősödő törököket, illetve a vb-bronzérmes svédeket (!), no meg a negyedik helyezett magyar válogatottat megelőzve jutott ki az angliai kontinenstornára.
Négy éve ott voltak a portugáliai Eb-n (MTI)
A svájci csapatnak jutott az a szerep, hogy az angolok elleni Wembley-ben rendezett nyitótalálkozón az áldozati bárány szerepébe kerüljön, ám Sforzáék cseppet sem illetődtek meg, s bár Shearer a 23. percben a házigazdáknak szerzett vezetést, a sokpasszos, olykor a statikus brit védelmet állva hagyó svájciak megérdemelten egyenlítettek a meccs hajrájában – Türkyilmaz végül büntetőből győzte le Seamant. A folytatás már nem sikerült fényesre: a belső válsággal küzdő hollandok (2-0) és a skótok (1-0) is felülmúlták őket, így a svájci csapat három találkozó után búcsúzott Angliától.
A kiöregedő svájci „aranygeneráció” után aligha gondolta valaki is, hogy a Kobi Kühn által megkezdett csapatépítés viszonylag hamar beérik. Pedig így történt. Bár az 1998-as és 2002-es világbajnokságot, illetve a 2000-es Eb-t is a svájciak nélkül játszották le, a 2004-es Európa-bajnokságra visszatért a veterán Chapuisat-t is bevető csapat. A svájciak a 10. selejtezőcsoportban domborítottak nagyot, hisz az egyaránt 2002-es vb-szereplő Oroszország és Írország előtt végezve egyenes úton kvalifikálták magukat Portugáliába úgy, hogy a kapitányválságon, s jókora hullámvölgyön átesett íreket például Bázelben (2-0) és Dublinban is legyőzték.
Ekkorra már Hakan Yakin, Henchoz, Patrick Müller, Vogel és nem utolsó sorban a francia gólkirályként Németországba igazoló Frei vitte a prímet a csapatban, amely – akárcsak 8 évvel korábban – remekül kezdett, hisz a horvátok ellen 0-0-t játszott úgy, hogy Chapuisat és Frei is közel járt a gólhoz. Az angolok ellen már kevésbé sikerült a felállás, Rooney két és Gerrard egy góljával diadalmaskodtak a háromoroszlánosok, míg a címvédő franciák ellen sokáig 1-1 volt az állás, a hajrában azonban Henry kétszer is bevette Stiel kapuját. A találkozón Vonlanthen megdöntötte Rooney négy nappal korábban felállított rekordját, s ő lett minden idők legfiatalabb Eb-gólszerzője.
A németországi Európa-bajnokságon is remekül helytálló svájci válogatott a rendező jogán szerepel az idei tornán, s bár sokan előre leírják – a németek elleni 0-4 alapján nem jogtalanul – azért meglepetést okozhat.
