A Csak szex… rendezőjének új filmje a mozikban

Mongol

Érthető, hogy az idén kétszeresen is a legjobb film díjára jelölték az új Szergej Bodrov-mozit, a Mongolt (az Európai Filmakadémia elismerése és Oscarra). Szép és igényes, látványos és tanulságos történelmi (kvázi életrajzi) film. A kaukázusi fogoly kazah származású „posztszovjet” rendezője háromrészesre tervezett „tatár sagájában” elsőre a birodalom, pontosabban Dzsingisz kán felemelkedését meséli el. A XII. századi kegyetlen keleti sztyeppékre (amik, tesszük hozzá, nem kegyetlenebbek, mint az akkori „nyugati” szérűk) vezet, Temüdzsint az atyja lánykérőbe viszi. Itt azonban a felmenőt megmérgezik, mire a kilencéves harcos gyermek fogadalmat tesz, hogy bosszút áll apja gyilkosán, és visszaszerzi a hatalmát – plusz nemzetté kovácsolja a viszálykodó pusztai törzseket, és valóban nőül veszi a kiszemelt leányt (nőt). És tényleg.

Bodrov szép képekben (elismerés Rogier Stoffers és Szergej Trofimov operatőröknek), hatásosan mutatja meg, amit hőse, Temüdzsin megvalósít: Dzsingisz kán válik belőle Tadanobu Asano értő megformálásában. A francia–orosz–kazah koprodukcióban készült műve nem írja felül a műfaj szabályait, ám azokon belül jó érzékkel, otthonosan mozog, és – számunkra külön öröm –, hogy síkra száll olyan tradicionális értékek mellett, mint haza, család és tisztesség. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a trilógia következő, valószínűsíthetően összetettebb jellemábrázolásokban gazdagabb részeiben (a birodalom tündöklése, majd bukása) hogyan alakul a (most megkedvelt) hősének a sorsa. Nem történelmileg, azt tudjuk.

Kaméleon

Goda Krisztina filmje pont olyan, mint a címe. Egyszer ilyen (szerelmesedő komédiázás), másszor olyan (krimibe hajló szociodráma). Meglepi a nézőjét, aki valami önfeledt, térdcsapkodós hahotázásra számít; itt a korábbi „női vígjáték” hülye (mármint, hogy ott hülyén viselkedett) férfijai lépnek elő, és invitálnak a világukba. Különösen egy, a cím- és főszereplő Farkas Gábor, aki egy modernizált házasságszédelgő, vagyis hogy nem túl impozáns kinézetű hölgyemények fejét csavarja el, leginkább azért, hogy pénztárcájuk, bankszámlájuk tartalmát megkaparintsa. S ahogy ilyen alakok esetében lenni szokott, a saját dugába dől. Amíg egy napon ráun önnön kisszerűségére, és igazi kihívásra áhítozik, találkozik Hannával (Hámori Gabriella), a tehetős és tetszetős balerinával, aki egy sérülés után éppen a színpadra igyekszik visszatérni, és a fiúnak minden kreativitására, leleményére szüksége van, hogy a lány komolyan vegye (luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát szerez, sőt egy egész kórházat is, ha kell). Merthogy megszerelmesedik. Persze magának azt állítja, csak Hanna pénzére hajt, de a hazugságai egyre bonyolultabban fonódó hálójába maga is belegabalyodik, és nem meri bevallani, hogy életében először érez valamit.

Még mielőtt azt rikoltaná a mezei macsóhím, hogy íme, a női filmesek – a rendezőnő, és „állandó” szerzőtársa, a forgatókönyvíró Divinyi Réka – bosszúja, azt kell mondjuk, hogy korántsem. Nagyon egyedi, nagyon aktuális mozi a Kaméleon. Nemcsak mai magyar kör- és kórkép – olyan zseniális mellékalakokkal, mint a ripacs színész (Csányi Sándor), illetve a szó szoros és átvitt értelmében melegszívű orvos (Kulka János), hanem egyszerre könnyed és elgondolkodtató film. A forgatókönyvet dícséri a jókora csavar a végén, de a kiválló mellékszereplőkből többet is szívesen láttunk volna.

Az áldozatkaszkadőr

Válja frissdiplomás értelmiségi, azonban csak a rendőrségnél talál állást, ráadásul elég bizarrt: a vádlottak jelenlétében zajló rekonstrukciók során az áldozatot kell behelyettesítenie… Nehéz ügy (előfordul, hogy egy feleséget „alakít”, akit az ablakon át hajítottak ki, másszor fiatal lányt „játszik”, akit szerelme a vízbe ölt). Ám még nehezebb a helyzete munka után, otthon: anyjával él, akinek elhunyt apja testvére csapja a szelet, miközben az elhalálozott papa szelleme is meg-megjelenik a fiúnak… És kér meg mond ezt-azt.

Az abszurd színdarabból – írója: Oleg és Vlagyimir Presnyakov – készült fekete tragikomédia (ami az utóbbi esztendők egyik legjobb orosz vígjátéki sikerének bizonyult) Shakespeare Hamletjét idézi. A remek színészi alakításokat – bevalljuk, orosz filmben rosszat még nem nagyon láttunk – a rendező animációs jelenetekkel fűszerezi (amik mintegy Válja álomképei), és az sem zavaró, hogy túlbonyolítja, kissé összevisszává teszi a filmjét, a végeredmény szórakoztató.

Csereüvegek

A hatvanöt esztendős irodalomtanár – a korosodó faun, vagy még inkább: bájgúnár –, Josef Tkaloun nehezen találja már a hangot a tinédzserek (a vágyai tárgyainak) új generációjával. Emiatt visszavonul a tanítástól, viszont ahhoz még fiatalnak tartja magát, hogy ne dolgozzon. A felesége nehezen éli meg, hogy a férje jobban érzi magát házon kívül, úgy véli, hogy a házasságuk zátonyra fut.

A korosodó férj először biciklis futárként próbál elhelyezkedni, azonban nem tudja tartani a tempót, így végül egy élelmiszerbolt üvegvisszaváltó-pultjánál vállal munkát. A férfi kivirágzik, élvezi a folyamatos kommunikációt a vásárlókkal és a kollégaival, és azon van, hogy az őt körülvevő sorsokat jobb irányba terelje. Egyedül a saját otthonában és érzéseiben megy nehezen a rendteremtés. (Azok a fránya hormonok, ugye.)
Az 1965-ben született cseh Jan Svěrák még szinte tojáshéjfenekű filmiskolásként nagyot tarolt – otthon és külföldön egyaránt – az Olajfalók című remekbe szabott áldokumentumfilmjével. Játékfilmes bemutatkozását – Általános iskola – szintén mindenki szerette (mi is), amit aztán a legjobb külföldi film kategóriában történő Oscar-díjra történő jelölés követett, majd a Kolja című mozija realizálta is az amerikai filmakadémiai elismerést 1997-ben. Mindez azonban nem jöhetett volna létre apja, Zdeněk Svěrák közreműködése híján. Nemcsak biológiai vonatkozásban, hanem mert a színész, forgatókönyvszerző papa igazi alkotótárs. A végeredmény ezúttal egy – a korábbi munkák mélységét el nem érő, ám – határozottan és tipikusan cseh vígjáték, azaz jó nagy adag humorral, jókora szomorúsággal megtöltött film, de mindenekelőtt: humánum lakozik benne.