Rambo cinikus lett?

John Rambo

Írta, rendezte, a producere és főszerepője: Sylvester Stallone. Az idősödő sztár negyedszer maszkírozza magát John J. Rambónak, a kultikus ikonná kövült vietnami veteránnak. Mielőtt bárki legyintene, hogy nono és jaj, a hatvanéves Stallone tata legfeljebb a protézisért marakodhat az idősek otthonában, le kell szögeznünk, hogy nekünk az (eddig) utolsó Rocky-filmje is tetszett (Rocky Balboa). És ez is. Mert történettel (igaz, nem túl bonyolulttal) tudta megtölteni, és a figurájához is hozzá tudott tenni valami pluszt – ott fanyar volt, itt szomorú. Az sem utolsó szempont, hogy sok nyikhaj akciófilmes tempót és technikát tanulhat tőle. Ha éppen történetvezetést nem, hiszen egyszerű az itt is, mint a szög, vagy mint a házi készítésű bomba.

Rambo (ugyebár: Stallone) az öldöklős kalandjai után húsz esztendővel Észak-Thaiföldön húzza meg magát, konkrétan a burmai határvidéknél, halászik, kígyómérgekkel seftel, azaz éli a kopott amerikai veteránok életét. Mígnem egy nő (Julie Banz) egy segélyszervezettől arra kéri, hogy vezesse el az aknásított mezőn keresztül egy beteg, éhező törzshöz, ám az önkénteseket a burmai katonák elkapják. Rambo ezek után (és értelemszerűen) szabadító akcióba fog.

Egyáltalán nem tökéletes mozi Stallone filmje. De téved, aki egy kiöregedett hollywoodi akcióhős kopott nosztalgiázásának gondolja. Teljesíti, amit ígér: egy véres, gyilkolós mozit, amiben egyértelmű, ki a rossz, ki a jó, hova kell állni. A Rambóban felvillanó cinizmus (bizony!), ami a kétértelmű iraki háború után minden amerikai-európai demokratában meghízott, azt mutatja, ez a választás ma már korántsem egyértelmű.

Charlie Wilson háborúja

Kedvenc hollywoodi „fehér házi szakértőnk”, Aaron Sorkin forgatókönyvíró – az Egy becsületbeli ügy és a Szerelem a Fehér Házban című filmek, illetve, Az elnök emberei című kultikus tévésorozat alkotója; újabban pedig A színfalak mögött című színházas televíziószérián dolgozik. Jelen filmünkkel George Crile könyvét adaptálta vászonra.

Ebből a forgatókönyvből az idén 77 éves nagy öreg Oscar-díjas rendezőguru, Mike Nichols (Diploma előtt, illetve A 22-es csapdája, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb) forgatott remek szatírát, az Amikor a farok csóválja cinizmusát szélesebb fogyasztásra alkalmassá tévő szentimentalizmussal fűszerezve meg. Annyira nem bánjuk.

Története szerint az iszákos-nőfaló szenátor, Charlie Wilson (Tom Hanks), a dúsgazdag texasi arisztokrata hölgy, Joanne Herring (Julia Roberts) és a görög bevándorló sarj kémtiszt, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman) összeáll, hogy felszabadítsa a szovjetek megszállta Afganisztánt. A cél közös, de mindegyikőjüket más motiválja: a link képviselőt megérinti az emberek szenvedése, a déli ladyt a keresztényi altruizmus vezérli, a CIA-ügynöknek pedig elege van a korábbi parkolópályájából.

Sorkin, Nichols, a szereplők – Hanks, Roberts, Hoffman triójához nyugodtan odatársíthatjuk a Bűbáj üdvöskéjét, Amy Adamset – tehetsége és profizmusa különösen igényes, minőségi filmmé teszi a Charlie Wilson háborúját. Ha kap Oscart, ha nem, biztos hogy az esztendő egyik legjobb filmjével van dolgunk, amit borzasztóan nagy kár lenne bárkinek kihagyni.