Belföld

Magyarország: Senkifalva

Földes László szerint az ország morális állapota ma rosszabb, mint a kommunizmus alatt volt. A 30 éves Hobó Blues Band vezetője új lemezén énekli meg a kettészakadt országot. Hobó szerint nem ártottak neki Vikidál Gyula ügynöki jelentései. A zenész a FigyelőNetnek adott interjúban kifejti, ha tudott volna gitározni, nem szervez zenekart.

A jövőre 30 éves Hobo Blues Band (HBB) nyers, bluesra épülő zenéjével, és még inkább a szövegeivel kezdetektől egyfajta lázadást testesített meg. 1990 előtt a pártállami diktatúra, a szovjet befolyás ellen emelte fel szavát. A most megjelenő Senkifalva című lemez mi ellen tiltakozik?

Soha nem azért játszottam bluest, hogy lázadjak, hanem azért, mert ezt a zenét szeretem. A balhé abból lett, hogy ezt nem engedték. Hogy a zenében mit fejez ki az ember, nézőpont kérdése. Van, aki csak fülbemászó slágereket ír, szórakoztatni akar, s ezzel nincs is semmi baj. Van, aki arról ír, amit érez és lát. Én ilyen vagyok. Hét éve nem írtam HBB-lemezt, most viszont volt bennem valami, ami nem hagyott nyugodni. Az előző rendszerben, különösen a végén arra gondoltam, hogy ha megváltoznak a dolgok, akkor az addig elnyomott kultúra, emberség, a tisztesség szabadon kibomlik. Nem ez történt. Visszafelé sült el a pisztoly, és csak a szar kavarodott fel. A lázadás egyébként elsősorban azt jelenti, hogy az ember nem nyugszik bele ebbe. Az új album a máról szól, üzenet nélkül.

Húznak jobbra is, húznak balra is (fotó: Horváth Balázs)

Mit jelent a cím: Senkifalva?

18 évvel a rendszerváltás után az ország morális állapota rosszabb, mint a kommunizmus alatt volt. A Kádár-rendszerben a gyűlölet nem volt ilyen erős, az akkori rezsim ellen összetartottak a különböző világnézetű emberek és megbecsülték egymást. Ma azt nézik, hogy jobbra állsz vagy balra állsz. Mi van azokkal, akik nem állnak egyik oldalra sem? Nem mindegy az, hogyha valakinek mély nemzeti érzelmei vagy liberális érzelmei vannak, de szereti a magyar kultúrát, a nemzetet? A lemez végén, a Senkifalva című szám után jön a négysoros Végbeszéd. A stúdióban ez csak szövegimprovizáció volt, de végül kivettük a zenét alóla és otthagytuk. Valaki megy kifelé a faluból, s közben ezt morogja:

Vén csavargó vagyok Pannóniából,
Mely lábam alatt lassan kétfelé szakad,
Húznak jobbra is, húznak balra is.
Inkább seggre esek, így maradok szabad.

A hetvenes-nyolcvanas években a fiatalok egy jó része öntől hallott először Ginsbergről, Viszockijról, Morrisonról. Valószínűleg József Attila, Villon, Faludy is sokakhoz a HBB-n keresztül ért el. Volt egyfajta pótirodalomtanár szerepe…

A szöveg oldaláról jöttem a zenébe. Nem vagyok kiművelt zenész vagy énekes, inkább előadónak tartom magam. A nemzedékem zenéjében (Rolling Stones, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Bob Dylan) nagyon fontosnak tartottam a szöveget. Amikor a HBB megalakult, már az első koncert után látható volt, hogy igény van a néger bluesra és a magyarul előadott Rolling Stones, Doors számokra. Elkezdtem húzni befelé ezeket a dolgokat, és saját számokat is írtam. De nekem nem volt ezzel semmilyen tanítási szándékom.

„A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat./De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat.” – mondja József Attila a Nagyon fájban. 1982-ben úgy éreztem, mintha ezt én írtam volna, hogy a dolog rólam szól, s nem József Attiláról. Később három József Attila-műsort csináltam, ezekben a világról és önmagamról való gondolkodást fejeztem ki egy zseni segítségével. Szerintem egyébként már majdnem plágium, amit csinálok, annyira kisajátítottam a verseit.

A HBB nemcsak a költészetet vitte be a rockzenébe, hanem mindenki másnál egyértelműbben közvetíttet valamiféle nyugati életérzést, szabadságvágyat.

Ez nincs teljesen így. Első saját dalaink között a többség a hazai élettel foglalkozott, mint az Operett, a Középeurópai hobo blues II., a Rózsadomb blues. A magyar témák megjelenítése mellett a szabad Nyugat iránti vágyakozást például a Hey Joe vagy Ginsberg Leples bitangja fejezte ki.

A hatvanas évek tapasztalata máig nagyon hiányzik (fotó: Horváth Balázs)

30 éves koromig még Csehszlovákiába se kaptam útlevelet. A Rolling Stonesot, a Doorst, Hendrixet, Dylant azonosítottuk egy szabadságálommal. A rockzenét a 60-as években progresszív, komoly művészeti műfajnak tekintettem. Azt gondoltam, hogy meghatározó szerepe lesz a művészetek palettáján. Csalódnom kellett. Az újabb generációk kezében már rég mást fejez ki és sokkal kommerszebbé vált. Idealizmusomból fakadóan azt gondoltam, hogy Dylan vagy Lennon nyomot hagy a következő zenészgenerációkban. Fölnagyítottam a jelentőségüket. Nem törődtem az akkoriban is fellelhető kommersz zenével, el voltam foglalva a progresszívvel. A rock a hetvenes évek közepére elveszítette a 1965-69 közötti forradalmi jelentőségét. Először 1988-ban mehettem ki Amerikába, addigra a zene már teljesen elüzletiesedett, a show-biznisz része lett egy nagyon okosan manipulált társadalomban. Később erről is szólt a Vissza a 66-os úton (1995) című lemezünk. De a Vadászat (1984), a Csavargók könyve (1988), az I love you Budapest (1993), a Gyöngy a sárban (2000), vagy a Bakaballada (2002), teljesen magyar témájúak.

A rockzene ma csupán a szórakoztatóipar része

A honlapja szerint jövőre, a debreceni Csokonai Színházban bemutatják a magyar rock történetét feldolgozó monodrámáját, amely egy lecsúszott utcazenész szemszögéből vizsgálja az elmúlt 40 évet. Ezek szerint a magyar rock is egy visszafejlődés-történet?

Ez megváltozott. A Csavargók tízparancsolatának monodramatikus változatát mutatjuk be jövőre, mert nem lesz időm az új darabra. Az idézett darab 2009-re csúszik. Egyharmad része már kész, de szerettem volna, ha zenei anyagot is írunk hozzá.

Akkor függetlenül a darabtól. Ön szerint a magyar rock története is visszafejlődés-történet?

Hazai szempontból feltétlenül. Néhány előadót leszámítva – mint Cseh Tamás, az LGT, egy darabig az Illés, vagy a Syrius, a Kex, vagy a Bizottság, az Európa Kiadó – a szellemi vagy zenei progresszió nem nagyon volt jelen Magyarországon, és azóta még kevésbé van. A 70-80-as években született generáció máshogy reagál a világra, ez természetes. Vannak kiváló zenekarok ma is, de a zenének a szerepe és összefüggése a világgal megváltozott. Nagyon szeretem például a Quimby zenekart, de nem azt várom el tőlük, hogy úgy gondolkodjanak, mint annak idején mi. Ma nem ez a progresszió, a lázadás. Ez egy magas színvonalú önkifejező művészet, ami a szórakoztatóipar része. Ebbe a HBB-t is beleértem, ami későn jött. A 60-as években kellett volna elkezdenem ezt a zenét, nem 1978-ban. Néha eltaláltuk saját korunkat, mint tette ezt a Vadászat, vagy a Másik Magyarország, de végig késésben voltunk. A hatvanas évek tapasztalata máig nagyon hiányzik.

Azt ma már értjük, hogy a KEX, a Syrius miért nem jelenhetett meg a hetvenes években. A cenzorok nem engedték. De ma miért nincs jelen a progresszió?

Nyilván vannak sokan, akiknek a mai társadalmi és kulturális jelenségek nem tetszenek, de a közönség sokkal manipuláltabb, mint valaha. Az ipar irányított fogyasztót és tömeget próbál csinálni belőlük. Ma a különböző rádióállomások beszólnak, hogy ne legyen gitárszóló egy felvételben, mert az nem elég rádióbarát. De engem nem érdekel, hogy a kereskedelmi rádiók és televíziók nem játsszák a számainkat. Nem is illünk oda. Most ilyen cenzúra van, de ez is tántorog, mivel az internet mindenki számára publikációs lehetőséget jelent lemezkiadás és promóció nélkül. Az élő zene pedig semmivel sem helyettesíthető.

Óriási szellemi kiürülést látok (fotó: Horváth Balázs)

 

 

Egyébként óriási szellemi kiürülést látok. Van pár nemzedék, aki a televízió előtt nőtt fel. Ezért meglepő, hogy sokan érdeklődnek a HBB iránt ma is. Tizenéves gyerekek jönnek el a koncertjeinkre és éneklik a régi dalokat. Itt ugye kizárt a nosztalgia, nem is éltek még, amikor a számaink nagy része született.

Ha az ember csinál egy könyvet, előadást, főleg zenét, az a megjelenés után elkezd önálló életet élni. Például megbukik, vagy sikere van, esetleg tovább él a közönség körében. Most megint, sokadszor megpróbáltuk kifejezni a körülöttünk lévő világot a Senkifalvával. Ahogy annak idején – bár zeneileg és szövegvilágában más volt – a Vadászat vagy a Csavargók Könyve esetén. Az 1991-ben, a rendszerváltás után készült Kocsmaopera például nagyon fontos lett volna, de zeneileg nem sikerült. Hogy a Senkifalva progresszív-e, az csak a fogadtatás során derül ki. Ám az is lehet, hogy ez nem jön majd át a dalokon. Ez a hallgatótól is függ, nemcsak tőlünk.

Vikidál nem ártott, Schuster felköttetett volna

Az édesapja a pártállam magas rangú képviselője volt, miközben önt erősen figyelte az állambiztonság. El is szökött otthonról, megszakadt a kapcsolata apjával. Feloldódott ez a konfliktus valaha?

Mire az állambiztonság figyelmébe kerültem, már nem laktam otthon. De a 60-as években, amikor betiltott filmekben játszottam, volt egy „legendám”, mert ott mertem hagyni a felső tízezret. Még csak egy srác voltam az utcáról, de amikor 10 évvel később a HBB-vel sikerem lett, korábbi „rajongóim” közül sokan azt mondták, hogy az apám miatt van sikerem. Soha nem oldódott meg ez a konfliktus. Már nem is fog, hiszen meghalt édesapám. Árnyéka rávetődött az életemre, egy ilyen viszony végigkíséri az embert a sírig. Lehet, hogy akaratomon kívül a zenészpályámat is befolyásolta, ezt nem tudom. Sokan vádolnak, hogy az apám így, meg az apám úgy. 63 éves leszek, 30 éve játszom a bandámmal, és mindig megpróbáltam valamit csinálni. A szövegírást már a 60-as években elkezdtem a Kexszel és az Olympiával. Olyanok szidnak, akik sosem csináltak botrányt, sosem írtak semmit. Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik kifejezték a véleményüket vagy nemtetszésüket a zenével. Ez persze nem az én dicsőségem.

Schuster Lóránd fölakasztatott volna (fotó: Horváth Balázs)


Vikidál Gyula – Dalos fedőnéven – megfigyelte önt, írt önről jelentéseket?

Igen, mivel elhoztak hozzám párat. Ám egy rossz szót sem mondott rólam. Mindenkit figyeltek, még magát Brutyó János elvtársat és Schuster Lórántot is. Engem is. Amit Vikidál írt rólunk, azzal nem ártott nekünk. Ha Schuster lett volna ilyen helyzetben, és nem bal, hanem jobboldali diktatúra lett volna, ő nem feljelentett, hanem fölakasztatott volna. Érti a különbséget? Mindenkit megfigyeltek, az még nem ellenállás vagy üldözés. Azt mondják, hogy Nagy Ferót és engem üldöztek. Schuster se zenét, se szöveget nem írt, mások munkáival dicsekedett. Ezt mindenhol mindenki tudta, nem volt veszélyes, őt csak utálták. Hogy Nagy Ferót mennyire és hogyan üldözték, azt ő tudja elmondani. A Hobo Blues Bandnak a szocializmusban megjelent hat lemeze és kettőt tiltottak be. Az milyen üldözés? Akit üldöznek, annak nem jelenik meg egy lemeze, könyve sem.

December 25-én lesz a 30. Hobó-karácsony. A koncerten a hírek szerint fellép Deák Bill Gyula is. Annak idején, úgy tudom, nem jó szájízzel váltak el. A szakításban szerepet játszott egy, „a szovjet felszabadítást” éltető április 4-i műsor is. Mára kibékültek?

Sokféleképpen lehet értelmezni Bill kilépését a zenekarból, ráadásul így, 22 év távlatából elég mulatságos ez az egész. Visszamegyek a gyökerekig. Deák Bill Gyula még nem játszott a HBB-vel, amikor az már hírhedett zenekar volt. Mivel ő kiszorult a társadalomból és a zenei életből is, arra gondoltunk, hogy segítjük őt, bevesszük vendégnek a zenekarba, s aztán majd írunk neki egy lemezt. Az ő énekesi képességeitől mindig is el voltam ragadtatva, gondoltam hogy megérdemelne egy saját zenekart. Volt egy Omega-turné 1979-ben, ahová meghívtak minket, ezzel egyébként megmentve a HBB-t a betiltástól. Mi vittük volna Billt, mint vendéget, de az ORI nem engedte. Ezért jelentettük be a zenekarba. Amikor sok évvel később megjelent a Rossz vér című szólólemeze, úgy gondoltuk, elértük a célunkat. Az más kérdés, hogy ő többre vágyott, és kapott olyan külső jelzéseket, hogy ha otthagyja a HBB-t, akkor hatalmas kifutás vár rá. Így jutottunk el a szakításig. Arról nem beszélve, hogy Nagy Feróval együtt részt vett 1985. április 4-én egy Koltay Gábor által rendezett, a szocializmus 40. születésnapján előadott, dicsőítő ünnepségen a Hősök terén. Mondtam neki, hogy ne menjen, de ő úgy gondolta, hogy a HBB-n kívüli pályáján ez egy fontos lépés. Ma ezt az István, a királlyal cseréli fel, amiben már 1983. augusztus 20. óta játszott. Pár éve azt mondta, papírt akartunk aláíratni vele, hogy nem dolgozik a rockoperában. Koltay biztosított neki egyéb lehetőségeket is, kivitte például a kommunista ifjúsági találkozóra, a VIT-re Moszkvába és így tovább. Néhány év után ez a dolog lehiggadt, elkezdtünk játszani együtt, én is voltam vendég az ő zenekarában, és ő is ez enyémben.

Ez akkor nem egy hirtelen nagy kibékülés?

Régóta jóban vagyunk és az az összeveszés sem fulladt nagy gyűlölködésbe annak idején. Ő mást akart csinálni és úgy érezte, hogy mi Póka Egonnal akadályozzuk.

A 2008. szeptemberi, jubileumi Sportaréna-koncertre viszont az egész régi „nagy zenekart” szeretné összehívni. Deák Bill mellett tehát Póka Egon, Solti János, Tátrai Tibor is ott lesz?

Jövő év szeptemberig tart a 30. jubileumi év. Közben színházi premierek lesznek, megjelenik a zenekar történetét bemutató Hobo Sapiens című könyv második része. Újrakiadnánk most előkerült régi lemezeket, lehet hogy DVD-n kijönnek régi koncertfelvételek is. Jövőre lesz a kultikus 1968-as évnek a 40. évfordulója. Ez alkalomból csinálok egy Bob Dylan-lemezt magyarul. Ezt a sort nyitja most a Senkifalva november végi megjelenése, és az ehhez kapcsolódó turné, valamint a Hobokarácsony és zárja a 2008. szeptemberi koncert, amelyen a kérdésben említetteken kívül még Kőrös József, Pálmai Zoltán, és még pár „kisebb kaliberű lókötő”, mint Presser is ott lesznek.

Azt nyilatkozta korábban, hogy a HBB soha nem volt zenekar. Volt az együttes és volt ön, magányosan. Miért volt ez a nagy átjáróház a HBB-ben?

Nekem ma is a HBB az életem, másnak csak munka, ami természetes. Ebből adódtak konfliktusok. Kiváló zenészekkel játszottam együtt, de sokuk nem feltétlenül azért játszott valamilyen hangszeren, mert a gondolatait, érzelmeit szerette volna kifejezni. Sokan inkább csak azért, mert ez egy izgalmas életforma, sokszor sikert, pénzt jelent. Ez nem megvetendő, csak a dolog egy idő után nem működött együtt. Sokan azt gondolták, hogy vagyok én és esetleg a Póka Egon, a többiek pedig alárendelt figurák. Ez nem így volt, egyenlőek voltak velünk. Viszont én írtam a szövegeket, állítottam össze a koncerteket, nyilatkoztam mindenhol, szerveztem a dolgokat, csináltam mindent, más meg odajött, bedugta a gitárját, és még ő volt megsértődve, ha valami nem úgy volt, ahogy szerette volna. A befektetett energia a társak részéről csak töredéke volt az enyémnek.

Ha úgy tudnék gitározni, mint Dylan, nem csinálnék zenekart (fotó: Horváth Balázs)

Egyébként mindig is külön voltam. Más generációhoz tartozom, más attitűdből zenélek, mások a szokásaim, másként élek, más a családi és a társasági életem is. Ez magányossá tesz, ami nem jó. Volt, akinek mindegy volt, mit játszunk a sikerért, nekem nem volt mindegy. Nem a siker az egyetlen és legfontosabb mérce. Azért tudtam végigcsinálni ezt a 30 évet, mert amit csináltam, fontosabbnak tartottam magamnál. Ma úgy gondolom, ha úgy tudnék gitározni, mint Dylan vagy Cseh Tamás, nem csinálnék zenekart.

A szabadságvágy és az ebből fakadó magány sokszor szociális, beilleszkedési nehézségekkel társul. Lehet tudni, hogy ön is állandóan ezzel küzdött, mára azonban egy színházi társulat tagja, tíz éve változatlan formában játszik a HBB, megállapodott családapa. Sikerült végül beilleszkednie?

Inkább elfogadtak. Nyilván lehiggadtam egy kicsit, több bennem a szeretet és a mások iránti empátia, de alapvetően nem kellett megváltoznom. Most hogy végleg elveszek az irodalom-színház-zene Bermuda-háromszögében, úgy érzem, vissza kell adnom abból a szeretetből, bizalomból, amit eddig kaptam az emberektől.

A három dologból még mindig a zene az első?

Természetesen. A zene, a Hobo Blues Band az első, innen indul ki minden más tevékenységem is.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik