Életének 92. évében elhunyt René Girard francia tudós, aki a mimetikus vágyelmélet, a bűnbakképzés és a bibliamagyarázat terén megfogalmazott elméleteivel újfajta antropológiát alapozott meg. Kora egyik legjelentősebb gondolkodójaként, a társadalomtudományok új Darwinjaként emlegették. A Francia Akadémia tagja hosszan tartó betegség után szerdán hunyt el az Egyesült Államokban, halálhírét a Stanford Egyetem közölte. A francia gondolkodó hosszú ideig tanított a neves intézményben.
René Girard 1923. december 25-én született Avignonban. Irodalomtudósként kezdte, de a történelem, az antropológia, a szociológia, a filozófia, a pszichológia és a teológia is érdekelte. 1947-től az Egyesült Államokban élt, a Stanford mellett tanított többek közt a Duke és a Johns Hopkins Egyetemen is. Elsősorban a konfliktusok és az erőszak eredete, valamint az utánzás emberi viselkedésben játszott szerepe érdekelte.
Elmélete szerint az emberek mások vágyait veszik át, azt akarják, amit a másik. Ez versengéshez, majd erőszakhoz vezet. Azt állította, hogy a konfliktusokat nem a különbségek, hanem az azonosságok okozzák. Az egyének és a társadalmak végül egy kívülállót tesznek meg bűnbaknak, akinek elűzése kibékíti az ellenségeket és helyreállítja az egységet.
Girard vizsgálta a nagy világvallásokat is. Keresztény gondolkodóként úgy vélte, a kereszténység és az egyház választ ad az erőszak veszélyére. A Biblia nagy jelentőségét abban látta, hogy leleplezte a bűnbakmechanizmust. Szerinte az Újszövetség a mimetikus versengésre is választ kínál: Jézus példája azt mutatja, hogy a mimetikus vágyakozás nem vezet szükségképpen erőszakhoz, hanem mint pozitív utánzás – vagyis az Istenre és az örök javakra irányuló mimetikus vágyakozás – segítheti és Istenhez vezetheti az embereket.
Munkássága olyan írókra volt hatással, mint a Nobel-díjas J.M. Coetzee vagy épp Milan Kundera. Művei közül több magyarul is megjelent.
„Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből”
E könyvében a kereszténység kritikai apológiáját nem teológiai alapokon, hanem racionális bizonyítások útján írja meg. Valójában a zsidó-keresztény vallási tradíció rendkívül eredeti antropológiáját tárja az olvasó elé, magáévá téve Simone Weil egyik gondolatát, miszerint az Evangéliumok mindenekelőtt egy „emberelméletet”, egy antropológiát tartalmaznak, és csak ez után tekintendők „Istenelméletnek”, teológiának.
Szerinte az archaikus társadalmak történetét krízisek ciklikus ismétlődése jellemzi. Az emberek egymást utánozva versengenek; e versengés előbb-utóbb erőszakba torkollik, a közösségben így felgyülemlett feszültséget pedig csak úgy lehet megszüntetni, ha feláldoznak valakit. Az áldozat, a „bűnbak”, halálával istenné válik, mivel hozzá köthető az erőszak megszűnése, amit természetfeletti beavatkozásnak tulajdonítanak. A mítoszok ezt a folyamatot rögzítik. A bűnbak ártatlan mindabban, amivel vádolják, a jelenlévők ugyanakkor egyöntetűen bűnösnek gondolják, ezért jogosnak tartják a rajta elkövetett erőszakot. Girard azt állítja, hogy a
népek nem kitalálják isteneiket, hanem az áldozataikat emelik istenekké.
Minden kultúra egy-egy újabb „alapító gyilkossággal” veszi kezdetét, sőt, valamennyi intézmény ebben gyökerezik. Girard szerint a Sátánt névelő nélkül, tulajdonnévként használta, aki minden válságra egy választ tud adni, az erőszakét, a válság részesei pedig őt utánozzák. Sátán hatalma az emberi vágyak természetéből adódik, hiszen ő az, aki az erőszak megfelelő adagolásával, majd erőszakkal, rendet teremt.
