Aki 1975 előtt született, úgy érezheti, hogy az utóbbi két és fél évbenvisszafelé utazik az időben. Számukra ugyanis nem újdonság egy olyan hatalmi politika, amely mindent ellenőrizni akar, amely minden intézményt, hatlami ágat az állam alá igyekszik becsatornázni, amely nem tűri az autonóm gondolkodást sem a közintézményeknél, sem a civil szférában, sem a sajtóban, sem a kultúrában, sem az oktatásban.
Akik a Kádár-korszakban “szocializálódtak” jól ismerik az ötéves tervek üres retorikáját, a feloldhatatlan ellentmondást a pártsajtó győzelmi jelentései és a valóság között, sőt a társadalom közönyét, az értelmiség kiábrándultságát is megtapasztalták, amikor rájuk telepedett egy önmaga tévedhetetlenségét szajkózó hatalmi elit.
Mégis, magunkban akkor is kinevettük a pártot, amely görcsösen igyekezett erősnek látszani, és gyanítom, hogy most sem teszünk másként. Nem is lehet komolyan venni egy olyan gazdasági minisztert, aki meg van róla győződve, hogy két és féléves ámokfutása után ő határozza meg a világ közgazdaságtudományának “mainstreamjét“. Vagy vegyük a folyton kommunistázó házelnököt, aki “stikában” próbált eltemettetni egy egykori náci párttag írót.
A helyzet mégsem mulatságos, hiszen a bőrünkre megy a játék. Ha a kormány végig masírozik a 2010-ben elkezdett úton, könnyen Türkmenisztán, Azerbajdzsán vagy Kazahsztán társaságában találjuk magunkat azzal a különbséggel, hogy nekünk nincsenek kiapadhatatlannak tűnő földgázlelőhelyeink, mint ezeknek a keleti autokráciáknak.
Mintha a demokrácia, a jogállamiság csak nyűg lenne, nyugat hanyatló csillagának pora, amely olykor a szemünkbe megy, hogy bosszantson bennünket. Nem érdekes, hogy a szakpolitikában kudarc kudarcot követett, a lényeg, hogy amit csak lehetett államosítottak, így kézzelfogható közelségbe került az a korábban abszurdnak tűnő helyzet, hogy a dombiratosi általános iskola igazgatóját vagy a kaposvári kórház vezetőjét akár személyesen a miniszterelnök jelölje ki, ahogy tőle függ az is, melyik idegen nyelvet tanulják először a nebulók az iskolában.
Jó, ha egy ember tévedhetetlenségébe vetett hit határozza meg egy ország sorsát? Kell-e nekünk intézményfenntartó központ, járási hivatal, alaptörvény asztala, új stadionok, meg visszaépített Kossuth tér, ha a társadalom meghatározó többsége látványosan veszíti el az anyagi és szellemi kapaszkodóit? Mire megyünk az úgynevezett felső középosztállyal, ha a felsőoktatási megszorítások miatt nem csupán a középosztálybeli szülők, de a gyerekeik leszakadnak tőlük?
Sokan nem fogták még fel, miért lett volna fontos megtartani a magánnyugdíj pénztárak vagyonát, vagy miért lenne létkérdés fenntartani, sőt gyorsítani a társadalmi mobilitást, vagy miért lenne fontos megóvni az igazságszolgáltatás függetlenségét. Rövidesen ráeszmélnek azonban, hogy társadalmi folyamatok akadnak el, a rendszerváltás eredményei porladnak el néhány hónap alatt egy olyan parlamenti többség szavazógépezetében, amelynek tagjai képtelenek a közösség hosszú távú érdekeit a saját rövid távú céljaik elé helyezni.
És ha már a jobboldali szavazógépeknél tartunk. Nem csak a Fidesz parlamenti frakciója nyomja a szavazógombot fogcsikorgatva, de a szavazótábora is kitart annak ellenére, hogy nem nagyon tetszik neki, amit lát. Tudomásul vették, hogy vezetőjük csak az erőben hisz, így ha ez az erő elfogy, nem számíthatnak a konszenzus, a kompromisszum, vagy a méltányosság eszközeire a rájuk váró politikai csatákban. Tudják a konzervatív szavazók, hogy ez a pártot egyetlen emberre szabták, az ő személyiségét tükrözi az a politikai stílus, melytől a hatalmon maradást remélik hívei a következő húsz évben.
A Fidesz most egy kád vízhez hasonlít, melynek alján Orbán Viktor a dugó. A víz már kihűlt, és már nagyon sokan megfürödtek benne, mégsem merik kihúzni a dugót, mert félő, hogy pillanatok alatt az utolsó csepp is eltűnik a lefolyóban. Friss vizet még lehet engedni ebbe a kádba, de ha alul nem engednek belőle, rövidesen az oldalán fog távozni a víz.
A kormány ezért inkább versenyt fut az idővel, ahelyett, hogy kormányozna. Abban bízik, hogy minden ellenálló közösség, társadalmi csoport, művészeti vagy tudományos műhely gerincét meg tudja törni, mielőtt azok összefognának ellene. Akár sikerülhet is neki, ám az egyetemisták, egyetemi oktatók, illetve a középiskolások megmozdulásai arra figyelmeztetik, hogy a rettegett társadalmi összefogás akár a közeli jövőben is létrejöhet.
A kormány 2012-ben elfogadtatott törvényeivel egyértelművé tette, hogy minden mozdulatát egyetlen cél koordinálja: Olyan választási rendszert, illetve politikai klímát szeretne létrehozni 2014-re, melyben képes másfélmilliós törzsszavazójával legyűrni az ellenállók, illetve a passzívak tömegét. Ha a számok nyelvén beszélünk, akkor ez lehetetlennek tűnik, ám a politika nyelvezetére lefordítva ez nem is olyan valószerűtlen vállalkozás.
A társadalom, az ellenzék, illetve újabban az Alkotmánybíróság ellenállását is kiváltó választási regisztráció ugyanis nem azért fontos elsősorban a kormánynak, mert távol akarja tartani a politikailag passzív tömegeket a szavazóurnáktól, hiszen ők eddig sem tüsténkedtek a szavazófülkék környékén, hanem, hogy néhány héttel a voksolás előtt pontos képe legyen arról, ki áll nyerésre. Csupán két adatbázist kell ugyanis összevetnie: a regisztráltakét, illetve az úgynevezett Kubatov-listáét, amely 90 százalékos pontossággal megmutatja, kik a kormánypárti, és kik az ellenzéki szavazók.
Ha netán úgy tűnne ebből az összevetésből, hogy biztos a bukás, még mindig be lehet dobni egy B, esetleg egy C tervet, elhalasztani a választásokat, esetleg módosítani a választási szabályokon az utolsó pillanatban, amely tönkretenné az ellenzék addigi stratégiáját. Az Orbán-kormány egy dolgot mindenképpen bebizonyított az utóbbi két és fél évben: Rendkívül kreatív ötletei vannak, ha a hatalma stabilizálásáról, illetve megtartásáról van szó.
Itt tartunk 2013 elején, amikor a mélyülő társadalmi krízis, a romló gazdasági mutatók és az egyre alpáribb közbeszéd ellenére a kormány sikereitől hangos a közmédia és a kormányzati propaganda gépezet. Ha pedig a tényeket már nem lehet eltakarni, az Európai Uniót, az IMF-et, a bankokat, a multikat, és ki tudja még, kiket tesz felelőssé azért, hogy újabb és újabb megszorító intézkedések segítségével lehet az államháztartási hiányt kordában tartani.
A kormány görcsösen ragaszkodik a 2010-es választás után megálmodott menetrendhez: Az első két évben megtörni a társadalmi ellenállást, megszorítani, átnevezni, átépíteni mindent, amit csak lehet, aztán jöhet az osztogatás, a nagy ívű tervek felvázolása a következő választási kampányban. Csakhogy a kormányzati kolosszus most már az egyik lábát sem tudja a másik mellé tenni, hiszen olyan forró a szurok a lába alatt, hogy odaragadt a cipője talpa. 2013 nagy kérdése, hogy végleg megtörik-e az Orbán-kormány lendülete, vagy annyira túlhevül-e a szurok a talpa alatt, hogy ki tudja rántani a lábát onnan.
Kérdés, hogy melyikkel jár jobban. Elvileg adott a lehetőség arra, hogy a szakpolitikai kudarcokat konszolidációs díszcsomagolásban tálalják fel a következő választások előtt, vagyis az eddigi elutasítást társadalmi párbeszéd váltaná fel, ám Orbán Viktor erőfilozófiáját ismerve, ennek gyakorlatilag semmi esélye. Így hát, valószínűleg marad a vagdalkozás, az ötletpolitizálás, az alaptörvény farigcsálása, az elbeszélés egymás mellett, a pártállamot időző üres szólamok időszaka, ami a lehető legrosszabb forgatókönyv, hiszen ezzel a kormány nem csupán önmagát, de bennünket, magyar polgárokat is a szurok fogjává tesz legalább másfél évre.
