Juronics Tamás művészeti vezető a tőle megszokott eleganciával itt mondta el a közönségnek, hogy bár társulata elkészült a bemutatóra, a premier sajnálatos módon mégis elmarad. Az ok pedig az, hogy a szerző örökösei nem járulnak – állítólag máskor sem járultak – hozzá a mű zeneiségének bárminemű „vizuális” (át) értelmezéséhez.
Késő bánat, sebaj, jobb később… – végül mégiscsak idejében kiderült a tilalom.
Ám hogy a nézők hiányt ne szenvedjenek, Unsuk Chin, Berlinben élő Dél-Koreai zeneszerző-nő (így szerzett nőnapi apropót is e premier) Su című concertóját dolgozták színpadra nagy gyorsasággal. Nevet is adván a produkciónak: előadás immár Mimikri címmel fut. Benne egy ősi kínai hangszer a sheng és a szimfonikus zenekar áll vegyülő- és szétváló viszonyban egymással. Ők, – megtudtuk – a hangszerek egymás árnyékai, visszhangjai „egy különös mimikri-jelenséget rajzolva meg, ahol nem tudni ki és kihez hasonul valójában.” – írja a műsorfüzet is.
Aztán függöny fel, – szép sötét és arany surlófények a fekete háttérfüggönyű színpadon, meg egy nagy halom zöldes valami, amiből idővel kitüremkedik egy férfiú, Czár Gergely és táncol a többiekkel, különösen sokat Takács Zsófiával. Látványosan, mint ezt a Kortárs Balettől megszoktuk. A mozgásszínház változatos emnber-formációi, a testek kígyózó, lebegő, zakatoló formái rendre elgyönyörködtetik a nézőket. A produkció nézőtéri fogadtatása kedvező volt. Annak ellenére is, hogy a várt / beígért Nietzsche – Strauss- és a zoroasztrizmus vallást Krisztuséhoz hasonló elvekkel megalapító Zarathustra fényt sötétséggel megharcoló dogmáira való utalások nem igen tűntek elő. Pedig ha a cím mimikri, akkor az eredetileg bemutatni tervezett „emberfeletti ember” filozófiájára való utalás erre itt is módot adott volna.
A szünet után következett a várt Tavaszi áldozat. A Stravinsky a világ színpadain azóta is eseménynek számító produkciója jó száz éve született. A Le Sacre du printemps ősi, vad rítusokat idéző, brutális katasztrófákra feszülő zene. Erős, autonóm alkotói látomás, mondhatni belső kényszer nélkül nehéz vállalkozás e darab megvakósítása. Megszenvedett mondanivaló nélkül, mégoly simulékony esztétikai elkötelezettséggel is, a zene legyötri a szereplőket a maga ördögi erejével. Ha a tánc mégoly tetszetős, rafinált saját formációi uralják, betöltik is a színpadot, egyetemes üzenet / kiáltás hiányában óhatatlanul elsikkad az emberi közösség ősi végzetével való szembeszegülés tragédiájának lesújtó, vagy épp felemelő tétje. Századunkban különös érvénnyel. Épp tavasz napfordulóján, amikor a természet épp egyetemes megújulásban teljesedik ki.
A Nemzeti Táncszínház és a szegedi Kortárs Balett közös Tavaszi áldozata fatörzs alakzatokon kuporgó sötét emberi alakokkal kezdődik. Akár a megelevenedő, ősi erdő lehetne ez a kép a Gyűrűk urából. A furcsa alakzatokat ide-oda vonszolják, körré és hátterekké rendezik a rajtuk megelevenedő táncos figurák. A változó alakzatokból később felfénylő hasábok, majd vörösen világító kockák lesznek, – körülöttük a sötét hacukájukat levető, szétdobáló, mezítelen, végül fehér ruhát öltő táncosokkal.
Ők, akik végül az erős fényből alá vetik magukat valamiféle mélységbe, – s máris Madách Tragédiájának tragikus világvége színe juthat eszünkbe.
Hatásos e vége tabló, – hosszú nézői ováció méltatja is a társulat minden táncosának nem csekély fizikai és esztétikai produkcióját.
Együttesen és külön, külön.
Név szerint: Czár Gergely, Takács Zsófia és a többiek: Hortobágyi Brigitta, Palman Kitti, Zsadon Flóra, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Majer Gábor, Bujdosó Andrea, Szigyártó Szandra és Bálint Adél.
Valami –, mintha – mégis hiányzott volna a sűrűn tapsos levegőből.
Saját megrendülésünk – lelkünk mélyén talán. Bár az is lehet, már alkalmatlanok vagyunk a tavasz áldozatainak átélésére.
A többi, a számtalan köznapi élményünk megvan, vészesen hiánytalanul.
