Táncosként dolgoztál a pénteken zátonyra futott hajón. Szerencsére túlélted. Hogy emlékszel a balesetre?
Este nagyjából fél 10 körül történt a katasztrófa. Épp egy bárban ültünk két kollégámmal, rendelni készültünk. Egyszercsak egy hatalmas robbanást, durranást hallottunk. Majd’ kiestünk a székünkből, a pincér is összeesett, tányérok, poharak repültek mindenfelé. Kinéztünk az ablakon és nagyon megijedtünk. Láttuk, hogy a sziget karnyújtásnyira van a hajótól. Ez alapból nem történhet meg, hiszen egy több ezer tonnás hajó nem mehet ilyen közel a parthoz. Azt nem tudtuk, hogy pontosan mi történik, de mivel minden héten volt egy próbariasztásunk, azt tudtuk, hogy mi az eljárás vészhelyzetben. Kimentünk a fedélzetre, mert ott kellett volna várnunk a segítséget. Amikor elmentünk a mentőmellényünkért, letolt minket a főnökség, a kapitány és a társai, hogy miért pánikolunk, amikor nincs okunk a félelemre, hiszen csak áramszünet van.
“Másfél órát vártam arra, hogy kimentsenek”
Fotó: MTI / Földi Imre
Elhittétek?
Nem. A hangosbemondón mondták, de a személyzet tudta, hogy nincs ilyesmiről szó, és hogy nyilván csak az utasokat akarják nyugtatni. A hajó olyan 20-30 fokos szögben a bal oldalára dőlt. Gyakorlatilag nem tudtunk már egyenesen járni.
Ma már tudjuk: a hajó megfeneklett, mivel túl közel ment Giglio szigetéhez. Próbált a kapitány lejönni a szikláról?
A hajó feneke egy 40 méteres részen kiszakadt, és a víz elöntötte a hajtóművet, a generátort, mindent. Esélyünk sem volt, hogy lejöjjünk róla. Egyszer megpróbálták beindítani a motort, de az is sikertelen volt.
Az evakuálás csak egy óra múlva kezdődött. Miért?
Nem tudom. Nem értettük, hogy miért kellett ennyit várni arra, hogy kiürítsék a hajót. Talán isteni beavatkozásra várt a kapitány, nem tudom. Szerintem ha ezt az időt azzal töltjük, hogy elkezdjük az evakuációt, akkor nem halt volna meg ennyi ember.
Mikor indult a kiürítés?
Hirtelen lett egy áramszünet, mivel a víz betört a nulladik szintre. A hajó elkezdett dőlni a másik irányba, megszólalt a vészriadó, és kitereltek minket a fedélzetre, hogy ott várjunk a mentőcsónakokra. Az utasokkal kezdték. Én másfél órát vártam arra, hogy kimentsenek. Eközben egyre közelebb került hozzánk a víz, egyre jobban dőltünk. A végén már a korlátba kapaszkodva csüngtünk.
Elöször az utasokat mentették. A képre kattintva galéria nyílik!
Hogy telt az a másfél óra?
Borzalmasan. A személyzet néhány tagját nekünk kellett nyugtatni, de mire odáig jutottunk, hogy már nem volt talaj a lábunk alatt, mi is elveszítettük a kontrollt. Imádkoztunk, hogy megmentsenek, hogy jöjjön már a csónak. Mivel a hajó egyik fele a vízben, a másik meg a levegőben volt, a mentőcsónakokat is csak az egyik oldalról tudták leszedni. Nem is engedték vízre őket, csak bedobálták. Mi is úgy ugrottunk rá az egyikre.
Mekkora volt a pánik?
Hatalmas. A próbariasztásokon begyakorolt protokollt nem tudtuk végigcsinálni. Ilyen esetben az úgynevezett gyűjtőpontokhoz kellene menni, és mentőmellényben sorakozva várni a mentőcsónakokat. De ez nem ment: annyira megdőlt a hajó, hogy fogódzkodnunk kellett, hogy ne essünk vízbe. Leginkább nem a személyzet félt, az utasok részéről volt elképesztő a pánik. Sikoltoztak, kiabáltak. Számomra az volt a legdurvább, mikor – miközben rohantunk le a lépcsőn – láttam, hogy egy házaspár kezében vitte négy-öt hónapos kisgyerekét, amikor a tömeg kiverte a kezükből. A gyerek a földre került. Senki nem vette fel. A szülei sikongattak és nem tudtak lehajolni érte, mert nyomta el őket az embertömeg.
Mikor érezted, hogy biztonságban vagy?
Amikor a mentőcsónakba szálltunk. A sziget nagyon közel volt, így csak pár percig voltunk a csónakban. Giglión az önkéntesek és a lakosok kinyitottak nekünk egy templomot és egy éttermet, hogy ott tudjunk melegedni. Ételt, italt is kaptunk. Elképesztő segítséget nyújtottak.
Táncos voltál a Costa Concordián. Dolgoztál már valaha ilyen luxushajón?
Nem, soha. Augusztus eleje óta voltam ott, és márciusban járt volna le a szerződésem. Biztosan ugyan nem tudom, de ezek után nem szívesen fogok vízre szállni. A tragédia után Giglio szigetéről egy komppal vittek minket vissza az anyaföldre. Mindegyikünk feszülten nézte az ablakot, és attól félt újra történik valami baleset.
Vasárnap este értetek haza Budapestre, most már otthon vagy, Győrben. Sikerült feldolgozni az eseményeket?
A családom könnyek között várt a repülőtéren. Nagyon örültek. Minden félórában mesélek a balesetről. Az emlék nem tompul. Most kezdem egyáltalán feldolgozni, hogy mi történt. Egyelőre azt tudom, hogy szeretnék valami kártérítést kérni.
Az “olasz Titanic” balesetéről továbbiakat itt olvashat.
