A New York Times, az Egyesült Államok vezető napilapja eddigi története során mindössze négy alkalommal használt 96-os betűméretet a címlapján: 1969-ben, az első ember Holdra szállásakor, 1974-ben, Richard Nixon lemondásakor, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után – és 2008. november 5-én (azaz múlt hét szerdán), amikor is a „történelmi” főcím egyetlen szóból állt: „Obama”.
A szerkesztők döntése jól kifejezi a múlt héten lezajlott amerikai elnökválasztás győztesének személyéhez nemcsak Amerikában, de világszerte kapcsolódó példátlan várakozásokat. A higgadtabb elemzők – és, nem utolsó sorban, maga Obama kampánystábja – persze igyekeznek legalább némileg lehűteni a kedélyeket: a megválasztott új elnök hivatalba lépése után aligha válaszolhat majd minden felmerülő igényre és elvárásra a kampányban elhíresült „Yes, We Can” szlogennel.
Obama megválasztott elnökként hozott első, személyi jellegű döntései máris úgy tűnik, hogy nem feltétlenül vannak összhangban a kampány fő üzeneteként megfogalmazott „Változás” („Change”) ígéretével. Az új Obama-adminisztráció kulcspozícióival kapcsolatban ugyanis, mind a már nyilvánosságra hozott jelöltek, mind a jól informált találgatások szintjén zavarba ejtően gyakran kerülnek elő korábbról – mindenekelőtt Bill Clinton 8 évvel ezelőtti elnöksége idejéből – ismerős nevek.
Egy másik elnök emberei
Az első két kulcsfontosságú kinevezés, az „átmeneti csapatot” irányító John Podesta, illetve a jövendő Fehér Házban a kabinetfőnöki szerepre felkért, és azt elfogadó Rahm Emanuel személyében egyaránt a Clinton-korszak veteránjairól van szó (előbbi annak idején Clinton kabinetfőnökeként, utóbbi magas beosztású tanácsadójaként működött).
De a gazdasági válság körülményei közepette még a szokásosnál is nagyobb figyelemmel kísért pénzügyminiszteri poszt két legfőbb várományosa, Lawrence Summers harvardi professzor és Timothy Geithner a New York-i Federal Reserve Bank (a szövetségi jegybank New York-i kirendeltségének) vezetője szintén egyaránt a Clinton-kormányzathoz köthető: Summers már akkor is pénzügyminiszterként, utóbbi pedig az előbbi közeli munkatársaként és protezsáltjaként.
A nemzetbiztonsági tanácsadó nem kevésbé jelentős tisztére esélyesként emlegetett Gregory Craig és James Steinberg közül pedig az előbbi a Külügyminisztérium szakpolitikai tervező részlegét irányította, utóbbi pedig a nemzetbiztonsági tanácsadó helyetteseként dolgozott Clinton idején.
Rahmbo „keményen” politizál
A felsorolt nevek közül külön érdemes visszatérni Rahm Emanuelre, illetve a fehér házi kabinetfőnök általa betöltendő pozíciójára. Ez a poszt központi, meghatározó szerepet játszik az adminisztráció működésében, ő az elnök legközelebbi munkatársa, jobb- (vagy, Obama esetében, bal-) keze, szeme, füle, szája, sőt gyakran agya is. Rahm („Rahmbo”) Emanuel, aki jelenleg Obama államának, Illinois-nak az egyik választókerületét képviseli a Kongresszusban, és aki Obama jó ismerőse és barátja, Washingtonban kőkemény politikai stílusáról ismert (előszeretettel vegyít trágár szavakat kirohanásaiba és egyszer egy politikai ellenfelének döglött halat küldött).
A képviselőházi demokrata frakció vezetőségi tagjaként ő volt a párt 2006-os félidős kongresszusi választásokon aratott sikereinek az építőmestere. Az új elnök hivatalba lépése után az egyik fő feladata alighanem a kongresszusi demokrata frakciók „megrendszabályozása” lesz, hogy azok lehetőleg ne térjenek el túl messzire az elnök programjának megvalósításától.
Obama harcolhat a Kongresszussal
Az utóbbival kapcsolatos aggodalmak egyébként távolról sem alaptalanok. Mivel az amerikai politikai rendszerben az elnök és a Kongresszus megválasztása független egymástól, a két hatalmi ág együttműködése – még abban az esetben is, ha kivételesen ugyanaz a párt ellenőrzi mindkettőt, mint most a demokraták – sosem zökkenőmentes. (Mindezt Bill Clintonnak annak idején a saját kárán kellett megtanulnia, amikor a felesége által kidolgozott egészségügyi reformprogramja a demokrata többségű Kongresszus ellenállásán bukott el 1994-ben.)
A kongresszusi képviselők, illetve szenátorok a választási rendszer sajátosságai miatt rendszerint sokkal karakteresebb bal- vagy jobboldali (liberális vagy konzervatív) politikát képviselnek, mint az elnök: míg az előbbieknek csak saját választókerületük, illetve tagállamuk érdekeire kell tekintettel lenniük, addig az elnök az egész ország lakosságának felel.
Idén a Demokrata Párt jelentősen növelte többségét mind a 435 tagú Képviselőházban (235-ről legalább 255-re – 6 hely sorsa még eldöntetlen), mind a 100 tagú Szenátusban (51-ről legalább 57-re, itt még 3 hely nem dőlt el). Ez persze azt is jelenti, hogy az újonnan bekerült demokrata tagok közül sokan korábban a republikánusok által birtokolt, konzervatív kerületeket/tagállamokat képviselik, ami megnehezítheti a pártegység megteremtését, fenntartását a frakción belül.
Pelosi és a republikánusok ellenében
Mégis, különösen a képviselőházi demokrata frakcióról (illetve annak San Franciscó-i illetőségű vezetőjéről, Nancy Pelosi házelnökről) elmondható, hogy jelentősen baloldalibb (liberálisabb) politikát részesítene előnyben (kisebb adócsökkentést, a magasabb jövedelműeknél nagyobb adóemelést, átfogóbb egészségügyi reformot), mint ami az elnöktől várható.
A demokratáknak a Kongresszusban persze meg kell még küzdeniük a republikánusok ellenállásával is, akik bár jelentős veszteségeket szenvedtek el, minden valószínűség szerint megtartják a Szenátusban az obstrukcióhoz szükséges 41 fős létszámot, aminek birtokában gyakorlatilag megakadályozhatják a számukra leginkább ellenszenves törvényjavaslatok elfogadását.
Roosevelt, Reagan, Obama?
Obama programjának sikere, és az általa elindítani kívánt „változás” mélysége és tartóssága végső soron persze a tágabb politikai trendektől függ. Sok elemző szerint az idei választás egy hosszú távú politikai átrendeződés kezdete lehet, amilyenhez hasonlóra legutóbb az 1980-ban, Reagan első elnökké választásakor, és a hozzá köthető „neokonzervatív forradalom” beindulásakor, azelőtt pedig, ellenkező előjellel, Franklin D. Roosevelt 1932-es megválasztásakor, és a New Deal-koalíció kialakulásakor volt példa.
Ez az átrendeződés az elmélet hívei szerint egy akár több évtizedes demokrata fölényt alapozna meg, mely a különféle kisebbségekből, a diplomás fehér (felső) középosztályból, és a női szavazókból álló választói csoportok szövetségén alapulna. Feltűnő módon hiányzik ebből a koalícióból az a déli-vidéki fehér munkásosztály, amely a roosevelti demokrata koalíciónak még szerves részét képezte, de Reagan alatt a republikánusokhoz pártolt (az ún. „Reagan-demokraták”).
Az átrendeződéselmélet kritikusai szerint viszont az idei demokratákat favorizáló választási eredményeket, (amelyek egyébként így is elmaradnak Roosevelt vagy Reagan földcsuszamlásszerű győzelmeitől), mindenekelőtt a súlyos gazdasági helyzet okozta. De ez nem jelent változást az ország alapvető társadalmi-politikai struktúrájában, ahol a lakosságnak még mindig jóval nagyobb része vallja magát konzervatívnak, mint liberálisnak.
Az átrendeződés-elmélettel szemben felhozható talán legmeggyőzőbb ellenérv azonban az, hogy jelenleg nem látszanak egy olyan új, átfogó, koherens és átütő erejű politikai filozófia körvonalai, mint amely a Roosevelt-féle New Deal, illetve a reagani neokonzervatív forradalom eszmei alapjait megteremtette. Az előbbiek között egyfajta középutat kereső, mérsékelt-centrista Clinton-kormányzat embereinek megjelenése az új Obama-adminisztrációban mindenesetre az utóbbi érvelést látszik igazolni.
(A szerző az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének tanársegédje)
