40 évig a republikánus párt dominálta az elnökséget az Egyesült Államokban, ezt mindössze két demokrata éra szakította meg. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter már négy év után „elvérzett”, Bill Clinton pedig a kilencvenes évek első felében elvesztette kongresszusi többségét és csak egy konzervatív fordulattal tudta visszalopni magát a választók szívébe.
2000-ben végül egy 1924 óta nem látott republikánus hegemónia vette kezdetét: másfél elnöki cikluson keresztül mind az elnökség, mind pedig a kongresszus republikánus kezekben volt, az ország sorsát egyedül ők határozták meg. A választók szemszögéből az eredmény lesújtó, és ezt most az urnáknál „büntették”.
A november 4-i katasztrofális vereség után a kérdés a republikánusok számára a következő: vége-e a konzervatív korszaknak Amerikában, és egy hosszú ellenzékiség következik, vagy Obama és kongresszusi többsége csak egy újbóli átmeneti megszakítása az elmúlt évtizedek republikánus dominanciájának? Ezt alapvetően az fogja eldönteni, hogy mekkora állami szerepvállalást akarnak az amerikaiak.
Demokrata fölény
Egy olyan pártnak, amely úgy hirdette – s győzelmei alapján valóban úgy is érezhette –, hogy ő testesíti meg az ország földrajzi és lélektani szívét, egy ilyen mértékű vereség különösen sokkoló lehetett. Ráadásul földrajzilag is bővült a demokraták támogatottsága. Ami azonban ennél is fontosabb: ők uralják most a társadalom közepét.
Mindeddig a republikánusok azzal érvelhettek, hogy a földrajzi közép, a hatalmas vidéki régiók, a vallásos, puskatulajdonos és vadászni járó, „vízvezeték-szerelő Joe”-fajta kisvállalkozókkal az övék, míg a demokraták csak az elitista, ultraliberális metroszexuális partvidékieket és az etnikai kisebbségeket tudják megnyerni. Ennél a karikatúránál nyílván összetettebb volt a kép, de lényegében megfelelt a valóságnak.
Bush és a demográfia is Obamának kedvezett
Csakhogy két változás is bekövetkezett. Az egyik: a republikánusok rosszul kormányoztak, és így a polgárok egy része elvesztette beléjük vetett bizalmát még a számukra hagyományosan erős régiókban is. Obama számos olyan vidéki megyében nyert vagy ért el legalábbis jelentősen jobb eredményt, ahol Kerry 2004-ben veszített, és így meg tudott fordítani olyan republikánus tagállamokat is, mint Indiana, Ohio, Iowa és Nevada.
De egy ennél még nagyobb fordulat is bekövetkezett: az elmúlt évtizedek demográfiai változásai után az amerikai medián polgár többé már nem a Közép-Nyugat kisvárosi és falusi polgára. Több államban is olyan csoportok kerültek többségbe, amelyek nem tartoztak a kispolgári republikánus koalícióhoz, és bár nem felelnek meg a klasszikus partvidéki liberális világpolgár kliséjének, a demokratákhoz húznak. Ezek elsősorban a vidéki városok növekvő agglomerációjában élő fehérgalléros alkalmazotti rétegek és a latin-amerikaiak.
A hatalomban elkényelmesedve ezt a fejleményt elaludták a republikánusok, nem vették észre, vagy nem érdekelte őket, hogy mindaddig, amíg ők egy többnyire vidéki fehér férfiakra támaszkodó koalícióra építettek, addig az ország egyre kevésbé fehér és vidéki.
Tájkép vereség után
2001-ben, ifjabb Bush hatalomba lépésekor 30 államnak volt republikánus kormányzója, 19-nek demokrata (plusz egy független Minnesotában). A jelenlegi választás után 29:21 az arány a demokraták javára. A képviselőházban olyan tartós republikánus többségre, mint 1995 és 2007 között volt, a húszas évek óta nem volt példa. A Szenátusban a 2005-2007-es ciklusban még 55 szenátorral bírtak a 100 fős testületben (utoljára 1929-ben volt ilyen republikánus túlsúly), most szerencsés esetben 43 helyük lesz.
Ami azonban még kritikusabb a republikánusok szemszögéből, az a hosszú távú hatás: több ingadozó állam látszik stabilan átállni a demokratákhoz (Új-Mexikó, Colorado, Iowa, Oregon) míg több republikánus államból is ingadozó állam lett (Virginia, Nevada, Észak-Karolina, Montana és nem utolsósorban McCain szűkebb pátriája, Arizona is). Ha nem reagálnak nyitottan a demográfiai változásokra, és egy fehér gentlemen’s club marad a rabszolga felszabadítás büszke örökségét hordozó párt, akkor nemhogy ezeket az államokat veszti el tartósan, de további átalakuló államoktól is eleshet. (Ilyen lehet konkrétan Texas, a második legnagyobb tagállam – itt a fehérek már kisebbségben vannak).
A bukás okait is másként látják
Nehezíti az amerikai jobboldal helyzetét, hogy a republikánus párton belül korántsem egyöntetű a kudarc okainak megítélése. A konzervatív jobbszárny szerint nemhogy nem Bush szélsősége volt a probléma, hanem épp ellenkezőleg, az elnök elhajlásai az amerikai konzervatív ortodoxiától. Ők például kiemelik, hogy Bush alatt radikálisan nőttek az állami kiadások és a költségvetési deficit, ami ellentmond a republikánus programnak.
Ráadásul a túlköltekezés nemcsak a párt nagy része áltat támogatott védelmi, illetve háborús kiadásokra ment. Bush javaslatára fogadták el többek között az egyik legnagyobb állami segélyprogramot a demokrata New Deal-korszak jóléti projektjei óta, a 10 éves távlatban 534 milliárd dollárt kóstáló gyógyszertámogatást. Első ciklusában Bush hatalmas adócsökkentési programot hajtott végre és ebben élvezte a konzervatív elit támogatását is.
Ám az utóbbiak reménye, hogy ennek következtében a forráshiányban szenvedő állam kiadásait elkerülhetetlenül le kell majd faragni nem jött össze: ehelyett a deficit jövőre megközelítheti az egybillió dollárt (Bush egy szuficites költségvetést vett át 2001-ben), és az Egyesült Államok tartozása jelenleg meghaladja a 10 billió dollárt (2001-ben ennek fele volt).
—-Radikális konzervatívok McCainékkel szemben—-
A párt most nagyvonalakban két csoportra oszlik. A jobbszárny úgy véli, hogy a konzervatív elvek elárulása vezetett a republikánusok katasztrofális helyzetéhez, és a „kis állam” programját követve, csökkenő adókkal és radikálisan lefaragott kiadásokkal vissza tudja szerezni a párt a polgárok bizalmát.
Ez a vonalasan konzervatív rész a republikánus frakció nagyobb része, ők voltak azok is, akik az állami beavatkozás elutasítása miatt a republikánus elnök könyörgése ellenére leszavazták az első gazdasági mentőcsomagot szeptemberben (a képviselőház republikánus frakciója 133-65 arányban szavazott a Bush-adminisztráció csomagja ellen).
Ha rajtuk múlik, a leendő Obama-adminisztrációt minden elképzelhető eszközzel gátolni fogják, abban a hitben, hogy a választók nem elvből utasították el a republikánusok államsorvasztó programját, hanem éppen azért, mert nem azt látták megvalósulni.
Bush barátai és üzletfelei
A jobbszárnyon belül egy rétegnek szemet szúrt az is, hogy túlzottan összefonódott a Bush-adminisztráció a bizniszszférával, azt olykor a közérdekkel szemben is kiszolgálta, és ezzel ártott a párt imázsának a kispolgárok szemében, különösen a Wall Street krachjának kapcsán. A segélycsomag leszavazása nemcsak az újabb állami szerepvállalás elutasításának szólt, hanem azt is üzente, hogy az üzleti szféra a konzervatív ideológiának megfelelően a saját lábán álljon, vagy pedig bukjon el.
A párt megcsappant mérsékelt szárnya, amelyet legemblematikusabban éppen az elnökjelölt John McCain testesít meg, ezzel szemben úgy véli, hogy különösen a mostani, elsöprően Obama-párti közhangulatban nem érdemes a mindent elutasító ellenzék szerepét játszani.
Ehelyett inkább egy kompromisszumkereső politikával konzervatív hangsúlyokat kell elhelyezni a demokrata többség programjában, lehetőség szerint leválasztani a mérsékelt demokratákat a nagyon balos párttársakról, és legfőképpen meggátolni a túlburjánzó etatizmust, ha a demokraták hirtelen az európai szociáldemokrata modell alapján nagyszabású jóléti projektekbe kezdenének.
Új taktika kell a túléléshez
Függetlenül a végül kiválasztott stratégiától – amely lényegében egy lavírozás lesz a mérsékelt és a jobbszárny által preferált irányvonal között – két dolgot kell figyelembe vennie a pártnak. Az egyik, hogy Amerika átlagpolgára már nem a tipikus kisvárosi és falusi fehér polgár.
A másik: az állampolgárok valóban még azt a minimálállam víziót preferálják-e, amellyel a republikánus párt az elmúlt évtizedekben meghódította őket. A konzervatív mozgalom megtestesítőjének tekintett Ronald Reagan híres megfogalmazásában az „állam nem a megoldás a problémáinkra, hanem maga a probléma”.
Nincs minden veszve
Ha ez a közhangulat megváltozott, és a polgárok valóban nagyobb állami szerepvállalást akarnak azért, hogy az megvédje őket a válságtól, szélesebb körű egészségbiztosítást és igazságosabb teherelosztást biztosítson, akkor a republikánusok választhatnak a saját laissez-faire politikájuk mérséklése és a tartós ellenzékiség között. Ebből a helyzetből egyébként legfeljebb egy súlyos külpolitikai válság tudná őket megmenteni, mert ez az a terület, ahol még mindig nagyobb a polgárok bizalma a jobboldal iránt.
De ha a polgárok valójában csak meg akarták büntetni a republikánusokat túlkapásaik miatt, és/vagy a demokrata válasz a válságra fiaskót eredményez, akkor a hatalomból történő száműzetésnek gyorsan vége lehet. A következő években kiderül, hogy Obama egy tartós többséget alapozott meg, mint anno Roosevelt, vagy egy átmenetit, mint Carter és Clinton.
Ennek fényében az is ki fog derülni, hogy a republikánusoknak egy mérsékelt jelöltet kell a demokratákkal szembeállítaniuk, hogy győzni tudjanak, vagy hozhatják a következő konzervatív forradalmárt. Egy Eisenhower vagy egy Reagan kerestetik-e a republikánus pártban, ez a kérdés.
(A szerző a Compass Közpolitikai Intézet munkatársa)
