Kezdetként mindjárt szögezzük le, hogy Balaton Sound nem igazán az én fesztiválom. Nem is azért, mert már közelebb vagyok negyvenhez, mint a húszhoz (konkrétan 36), hanem mert az elektronikus partikultúrát alapvetően üresnek, laposnak, és elidegenítőnek tartom. Persze ez nem kinyilatkoztatás, csak saját tapasztalat. A Balaton Soundot pedig ennek az elektronikus tánczenei kultusznak a hazai inkarnációjaként értelmezem. A napfényen és a Balatonon kívül, egyedül azért érdemes idejönni, mert itt is vannak olyan ikonszerű előadók, akik túlmutatnak az „érezzük a ritmust, tehát jól vagyunk” hangulaton.
KÉPGALÉRIA Fotó: Tiszai András
Idén ez az ember Tricky, aki megéri azt a közel száz kilométert, amit a Budapestről Zamárdiba utazás jelent, főleg hogy azzal a frusztrációval élek együtt már közel egy éve, hogy tavaly a Szigeten a koncertjének az utolsó fél óráját tudtam csak elcsípni.
Amint megtudtam, hogy ismét jön, megfogadtam, hogy most nem hibázok. Sajnos maradéktalanul nem sikerült betartani az ígéretet, mert a munkaidő után nem volt egyszerű a logisztika: indulás ötkor, M7-dugó, siófoki szálláson a kocsi lecserél biciklire, át a fesztiválra, biciklimegőrző, nagyszínpad. A 25 perces csúszás még így is méltányos végeredmény. A tavalyi fél órával végül percalapon már több, mint egy koncertet tudhatok a magaménak.
Érkezéskor a nagyszínpadnál mindjárt az Ace Of Spades feldolgozása fogad, amit nemsokára a Hegyalján talán eredetiben is meghallgathatunk a Motörheadtől. Itt azonban nem kevésbé karcos, rendesen zúznak. Jó helyen vagyok? Lehet, hogy egy rockkoncertre jöttem? A színpad tele őrjöngő rajongókkal, köztük a zenekart nem is látni. A szám végén azonban letessékelik őket. Kiderül valóban Tricky van itt.
KÉPGALÉRIA Fotó: Tiszai András
Míg a Massive Attackkal sikerre vitt Karmacomát nem hallottam, az Overcome, a Girls, a C’mon Baby, és a Joseph dallamait felismerni véltem. Itt a bizonytalansági tényezőt nem csak a hiányos memória és a pár elfogyasztott fröccs okozza, hanem az is, hogy több számra gyakorlatilag alig lehetett ráismerni, annyira át lett gyúrva. Az egyik nagy kedvenc, a Tricky Kid ráolvasásszerű kántálása helyett itt sorokra szedték szét, amit egy-egy riffel törtek még jobban darabjaira.
A koncert gyakorlatilag pedig úgy épült fel, hogy minden kemény számot egy elszállós követet, majd megint egy kemény. A lényeg azonban maga Tricky volt. Külsőre egy hihetetlenül szálkás izmú, szétvarrt, rosszarcú fekete ember szoknyaszerű nadrágban, akire nem lehet nem odafigyelni.
Bár a korábbi koncertvégen, amit láttam, úgy tűnt, hogy tudomást sem vesz a körülötte lévő emberekről, most egész más képet kaptam. Mondjuk itt sem énekeltette meg a közönséget, de nagyon közvetlen volt. Lejött az elválasztó kordonhoz, és lepacsizott mindenkivel (mi is kezet fogtunk), és ott mozgott a zenére. Szándékosan nem írtam le a táncol szót. Inkább egyfajta ritusjellegű testbeszéd, mint a kerengő derviseké vagy folyamatosan hasra boruló tibeti zarándokoké. Ő rázza a fejét, térdre borul, és mellkasához szorítja a mikrofont, (szó szerint szívből énekel). Biztosan a ritus része az is, hogy a közönségnek hátat fordítva egy rakétának látszó tárgyra is rágyújt.
A nem túl népes közönség nagy része azonban ettől nincs elájulva, sokan nem is nagyon értik, hogy mit rángatózik itt ez az ember, és miért nem a Chemical Brothers szól már. Időnként egy beszólás is el-elröppen, amikor imára kulcsolja a kezét és térdre esik, hogy „Jó van, imádkozzál csak”.
A koncert egyetlen hiányosságának talán csak azt lehetne elmondani, hogy kicsit halk volt. Saját nem reprezentatív felmérésem szerint közel fele olyan hangos, mint a már említett vegyi fiútestvérek ezt követő koncertje.
Ez utóbbiról semmi különösebb élményt nem tudnék elmondani. Nagyjából csak annyit, hogy színpadon egy keverőpult-monstrumot lehetett látni, amely mögött látványos vizuáltechnikát láthattunk, a klipjeikből ismert kifestett arcú figurával, levegőben úszó emberekkel, párhuzamos fénycsíkokkal, lézershow-val. A zene pedig olyan volt, hogy akár egy cédéjátszón a playt is megnyomhatták volna. Megszólalt a Galvanize Don’t Hold Back sora, és természetesen a Hey Boy Hey Girl is. Leginkább egy nagyméretű diszkóra hasonlított az egész.
KÉPGALÉRIA Fotó: Tiszai András
A tömeg a koncert elejére pedig már a hátsó keverőpult mögött is szinte áthatolhatatlan volt. Érdekes módon ez nem tartott ki a végéig, amikor is már sokkal szellősebb volt a tér – úgy látszik nem csak én untam.
A közönség egy része a fesztivál egyik legemberibb részére a Borfaluba menekülhetett, ahol már egyre többen ücsörögtek a boros, büfés részek előtt. Az élet azonban itt sem olcsó. A fröccsre specializálódott Fröcskölő helyen egy házmestert 1000 forintért mértek, de máshol sem volt sokkal alacsonyabb az ár. A legolcsóbb ennivalót, a zsíros kenyeret is itt lehetett kapni 200-ért. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy a világ legjobb champagne pezsgői közt számon tartott Taittinger pezsgőt is árultak 15 ezerért. A borpultos szerint ez nem vicc, tavaly 27 üveget sikerült eladni.
A pezsgő így végül megegyezik a napijegy árával, amely jelentős drágulást jelent a tavalyi 12 ezreshez képest. Gerendai Károllyal beszélgetve kiderült, hogy erre elsősorban azért volt szükség, mert a fellépők idén a válság közepette súlyos drágításba fogtak, hogy valahogy behozzák a visszaeső lemezeladások miatti kiesést. A 3000 forintos áremelésben azért persze az is benne van, hogy a prémiumfesztivállal egy kicsit több pénzt kereshessenek. Az persze még kétséges, hogy bejön-e a húzás, mert tavaly már pénteken is teltház volt, most pedig csak szombaton várható ekkora tömeg. Ezt azonban kihagyom, a Pendulumot, David Guettát és Carl Craiget másokra hagyom, az igazi élmény nekem Tricky marad.
