Mit látnak Budapestből a cigány gyerekek?

Mit lát meg, mire csodálkozik rá Budapesten egy olyan kisgyerek, aki még soha nem járt a fővárosban, de talán még nagyobb városban sem? Mit tanulhatnak iparművészetis egyetemisták a mélyszegénységben élő – köztük cigány – gyerekektől, és a világukról? És mit kezdenek e gyerekek a számukra idegen emberekkel és a számukra idegen világgal? Hogy lehet vizuálisan megörökíteni e találkozást? Nagyjából ezek a kérdések foglalkoztatták a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kultúrakutatás módszerei kurzus vezetőjét, Babarczy Esztert, amikor kitalálta az idei év egyik különleges feladatát.

A Parlament esőben is szép (Képgaléria!)

A kurzusra vállalkozó diákoknak egy június eleji hétvégén kellett vendégül látniuk Berettyóújfalu térségéből érkező 8-14 éves gyerekeket, őket ellátni, gondoskodni a szállásukról, étkezésükről. És természetesen a péntektől vasárnapig tartó programokról. A gyerekekről az FN-en korábban bemutatott Igazgyöngy Művészeti Iskola vezetője, Ritók Nóra „gondoskodott”. Húsz gyerek utazhatott fel Budapestre, akik között volt nyolcéves kisfiú, és 14 éves kamaszlány, teljes mélyszegénységben élő cigány gyerek, és kicsit jobb körülmények közt élő nem cigány kislány is. A legtöbbjük soha nem járt még a fővárosban.

Két világ találkozása

„Az egésznek az volta célja, hogy legyen egy közös élmény, amiben a diák is tanul a gyerekről meg a városról, és a gyerek is tanul a diáktól meg Budapestről. Plusz azt gondoltuk, hogy egy ilyen hétvégével a gyerekek olyasmit kapnak, amit egyébként nem feltétlenül kapnának meg” – mondja a kurzusvezető. A projektről – amelyben nem nagy túlzással: két világ találkozott egymással – maguk a diákok számoltak be az FN tudósítójának. A hallgatók lelkesen, egymás szavába vágva mesélték élményeiket. Érdekes módon, bár ez egy komoly egyetemi kurzus feladata volt, és ott is a vizuális megjelenítésen volt a hangsúly, a hallgatók leginkább az emberi kapcsolatokra, az érzelmi megnyilvánulásokra hegyezték ki a beszámolóikat.

A hallgatókat és a gyerekeket végül 12 csoportba osztották, 1-2 gyerekre nagyjából négy egyetemista „jutott”. Voltak közös programok (Csodák Palotája), ajánlottak (McDonalds, metró, mozgólépcső, nagyáruház), de a péntek délutántól vasárnap délutánig tartó idő nagy részének eltöltése a hallgatókra és persze a gyerekekre volt bízva. Volt aki az állatkertbe, volt aki a libegőre, a Városligetbe, moziba vagy cirkuszba vitte a gyerekeket, mások a Millenárisra, játszóterekre vagy egyszerűen hatalmas sétákra. Néhány kamaszodó kislány álma is teljesült, amikor a bálványukkal, magával L.L. Juniorral találkozhattak. (Mellesleg az egyetemisták is rájöttek, hogy bizonyos értelemben e cigányok körében népszerű sztár, ahogy mondták, egy „progresszív figura”.) A gyerekek a hallgatók és a kurzusvezető lakásán, albérleteiben aludtak, az étkezés, utazás, belépők költségeit szintén ők állták.

Odavoltak a menyasszonyokért (fotó: Tarsó Katalin – Képgaléria!)

„Biztos lopni fognak”

Babarczy Eszter – talán nem is véletlenül – azokat a diákokat hívta meg a beszélgetésünkre, akik a „legproblémásabb” gyerekeket kapták, akik az átlaghoz képest is nagyon nagy kulturális hátránnyal rendelkeznek. Rögtön adódott hát a kérdés, hogy mit szóltak, amikor meghallották, hogy vendégül kell látniuk hátrányos helyzetű, esetleg cigány gyerekeket a saját otthonaikban. Kiderül, hogy ezzel szinte senkinek nem volt gondja, ezt az is mutatja, hogy bár volt más projekt is, a legtöbben erre jelentkeztek. Körülbelül 60 hallgató vett részt a kurzuson, de barátok is besegítettek. Persze azt sem titkolják, hogy sokan lehülyézték őket, vagy legalábbis ellenérzéseiknek adtak hangot, amikor megtudták, kiket kell majd vendégül látniuk. „Biztos, hogy lopni fognak és leszedálják a lakást” – hangzott a jóakaratú figyelmeztetés. Erről természetesen, mint kiderült, szó sem volt. Az egyik lány lakótársa pedig inkább hazament a hír hallatára erre az időre. Egy másik hallgató, Markó Barbara nagyon őszintén azt is elmondta, hogy benne bizony voltak előítéletek és félelmek a projekt kezdetén. Ezeket egy hölgyeknek szóló blogon később le is írta, ahol a tapasztalatokat, élményeket is bemutatta. Nagyon tanulságos az írásra reagáló fórumozók véleménye is.

A „mikró”, a mozgólépcső és a koldusok

Végtelenül frissítő, ha idejönnek olyanok, akiknek minden új Budapesten, ami nekünk mindennapos – fogalmazza meg az egyik hallgató saját tapasztalatait. Ilyen nagy élmény volt a legtöbb gyereknek a tömegközlekedés, kivált a metró (amit lelkesen csak mikrónak hívott az egyik kislány), a mozgólépcső, a villamos és a trolibusz.

Nagy felismerés volt az is, hogy bár e gyerekek egy része otthon a szó szoros értelmében éhezik, és családja kizárólag segélyekből él, a fővárosi koldusokon meglepődik. Voltak akik naponta számolták, mennyit látnak. Az egyik cserfes kislány odaállt egy kutyával kolduló elé, és megkérdezte: te meg mit csinálsz? „Nézett fel a huszonvalahány éves koldus pasi, hogy erre most mit válaszoljon” – emlékszik vissza diáklány-vendéglátója. A mélyszegénységben élő gyereknek el kellett magyarázni, hogy vannak szegény emberek, akiken szoktak mások segíteni.

Sokan nem tudják hová tenni

Bár a legkülönbözőbb életkorú és habitusú gyerekeket kalauzolták végig a városon a hallgatók, a mérhetetlen kíváncsiság és a jóindulat feltételezése talán minden gyermek arcára kiült. „Két és fél napig jártuk az utcákat, és mindenkihez odamentek. Mindig kedvesen. Jaj, de szép a néni szemüvege, de jó a frizurája, de gyönyörű a kisbabája, én is ilyet szeretnék. Egy negatív szó nem volt” – mesélik. A bátrabb gyerekek kértek fényképezőgépeket is, és mindenkit lefotóztak, miután megkérdezték, lehet-e. (Természetesen vasárnapra mindenki fotós akart lenni.)

Dzseni és Dalma a cirkuszban (fotó: Molnár Mátyás – Képgaléria!)

„Látszott, sokan nem tudják hová tenni, hogy két mezítlábas cigánygyerekkel mit keres négy viszonylag jól szituált fehér egyetemista lány. Volt, aki megkérdezte a közértben, az utcán, mi ez az egész. A legtöbben nagyon jónak találták ezt a kezdeményezést. Azt mondták, milyen kedvesek vagyunk, és hogy ők is részt vennének ilyen programban”- vélik az egyetemisták. A Szépművészeti Múzeumban az egyik teremőr néni elsírta magát, mondván, hogy ő még ilyen szép dolgot nem is hallott ebben az országban. Vagy amikor a taxisofőrnek elmesélték, hogy a két cigánygyerek utasa most van először Budapesten, a sofőr lassított és lelkesen elkezdett nekik magyarázni, bemutatni a várost.

„Az emberek sokkal kedvesebbek, nyitottabbak, mint ami a nagypolitikai diskurzusból vagy a kiélezett helyzetekből kiérződik. Azt viszik haza ezek a gyerekek, hogy kedvesek voltak velük, és ez nem szólam, hanem hihetetlen tapasztalat” – mondja Babarczy Eszter.

A kigyúrt, az ellenőr és a bőrfejűbanda

Persze azt sem titkolják, hogy akadtak nem túl kellemes percek is. Például, amikor a városligeti játszótéren egy apuka kijelentette, hogy „ezek” a gyerekek nem játszhatnak itt, mert tönkreteszik a játékokat. Vagy volt, hogy egy BKV-ellenőr ordított rá a cigány gyerekre, hogy a villamosmegállóban nem lehet fényképezni. Itt a hallgatók és az ellenőr hangos szóváltásának a gyerekek vetettek véget. „Otthon is mindig ezt az ordítozást halljuk, menjünk innen” – mondták. Volt, hogy egy kigyúrt, kopasz fiatalember szólt be és lökte meg a gyerekeket, hogy „elálljátok az utat”, majd miután a cserfes kislány visszaszólt, hogy „mi van, te kidobó vagy?”, majdnem nekiment a 12 éves gyereknek.

Az egyik legmeghökkentőbb eset a Feneketlen-tónál érte a két cigány lányt kalauzoló csoportot. A lányok lelkesen fotóztak mindent és mindenkit a parkban. Odamentek hát egy csoport bőrfejűhöz is, kérdezték lefényképezhetik-e őket. Fogalmuk sem volt, mit jelent ez, kik ezek a srácok. A fiatalemberek nem nagyon tudták hová tenni a dolgot, fölényesen viccelődni kezdtek: „Engem! Engem!, Gyere, nézd a tetkóm!”. Aztán elhangzott némi Ku-Klux-Kánozás, a kislány nem értette, kalauza pedig hűvösen megjegyezte a fiúknak, hogy „tudjátok, ő most kirándul, és fotózza, ami tetszik neki”. Nagy csend lett. A kép elkészült. A társaság már nem volt annyira lelkes. Igyekezték takarni az arcukat. A kislány azért később azt mesélte, milyen kedves bácsik voltak.

Fotó: Mohácsi Dzseni (Képgaléria!)

Amerikában bevett dolog

Hogy mi lesz az egyetemisták által elkészített anyaggal, arról megint Babarczy Esztert faggattam, aki épp most rendezi egységessé a vizuális dokumentációkat (fotók, filmek, flash-animációk, pdf-file-ok). Várják, hogy a gyerekek kommentálják a képeket és adjanak más visszajelzéseket is a hétvégéről. Aztán valamelyik női hetilapban szeretnék megjelentetni az anyag egy részét.

„Nagyon fontos tapasztalat, hogy egy ekkora társadalmi szakadékot ilyen, viszonylag kis gesztussal át lehet hidalni, amivel ráadásul mindenki jól érzi magát, ami senkinek nem fáj, de mindenki kap belőle valamit: szeretet vagy jópofaságot. Ez Amerikában bevett dolog. Van ott egy mentorálási rendszer, hogy menekült vagy gettóbeli szegény gyerekeket kvázi örökbe fogadnak középosztálybeli családok, és néha elviszik vacsorázni, kirándulni. Mi szeretnénk ezt elterjeszteni” – magyaráz Babarczy Eszter, aki úgy véli, hogy régen az úttörő- vagy még régebben a cserkésztáborok némelyike valamennyire át tudta hidalni ezeket a társadalmi szakadékokat.

Ma viszont semmi nincs – teszi hozzá. Szétszakad az ország: a gazdag szülő elküldi a szupertáborba a gyerekét, aki soha nem lát cigány gyereket. Ők meg el se tudják képzelni, hogy jó emberi kapcsolatuk legyen a fehérekkel, mert azt hallják, hogy a fehértől csak rosszat kapnak. Ezért meg kell próbálni az amerikai mentorálási rendszert átültetni, ha nem megy, akkor ilyen kis alulról jövő kezdeményezések szintjén kell elindítani a dolgot – véli Babarczy.

Életre meghatározó élmény

A gyerekek egy életre meghatározó élményt kaptak tőletek – írta Ritók Nóra az egyetemistáknak. A fiúk kivételével minden gyerek sírt a visszaúton, ez már önmagában jól mutatja, mit érezhettek a gyerekek. Ennyire fájt nekik az elválás. Azt mondogatták, hogy ők biztosan sosem kapnak még egyszer ennyi jót.

Ugye mi jóbarátok vagyunk?

A kicsit jobb körülmények között élőknek a legtöbb beszámolója a látott és megélt élményekről szólt, a nehezebben élők érdekes módon inkább az érzelmi kötődéseket emelték ki. A szeretetet, az odafigyelést és persze a hálát, hogy ők lehettek ennek a részesei. Az élmények között vezettek a közlekedéshez kapcsolódók, főleg a metró és a mozgólépcső, amit eddig el sem tudtak képzelni. Még a felnőttek is csodálkoztak, akik nem láttak ilyet, amikor a kicsik mesélték, milyen az, hogy mozog, hogy kell rajta állni. A moziról is meséltek, akik voltak, azoknak óriási élmény volt. Másoknak az állatkert, főleg a zsiráffal való találkozás, az etetés volt a legkülönlegesebb élménye.

A szülők is mindenütt nagyon hálásak voltak. Egy toldi apuka azt emelte ki, hogy ebből az utcából még soha, senkit nem vittek kirándulásra, és ezt nem tudják elégszer megköszönni. Több szülő beszámolt arról, hogy a gyerekek napokig csak meséltek, meséltek, annyi élménnyel voltak tele, hogy nem bírták abbahagyni.

Ritók Nóra annak külön örült, hogy az élmények mellett az érzelmi lecsapódás volt hangsúlyos. Ez – mint mondta – azért fontos, mert amit az érzelem ilyen mértékben megtámogat, az még biztosabban épül be a személyiségbe, a jövőképbe.