A második harmadban és a harmadik nagyobbik részében úgy tűnt, a magyar jégkorong-válogatott képes megverni a beloruszt, de aztán mégiscsak győzött a rutin meg az évek, és a 3-1-es vereségünkkel maradt a vigaszág. Az A-ligás bent maradáshoz két, a kiesés szélére szorult (feltehetően a német, osztrák vagy norvég) csapatot kell megverni, ami éppenséggel nem lehetetlen feladat – pláne, ha már a hét évvel ezelőtti világbajnok szlovákokat majdnem sikerült –, ám nehéz. Ebből a szempontból nem lennék se a válogatott, se Pat Cortina szövetségi kapitány helyében.
Az alapállást jelentősen kuszálja, hogy „bejött” a magyarok kapitányának az oroszok elleni („csupán” 5-1-re elveszített) edzőmérkőzés utáni azon kijelentése, miszerint a bírók „utaznak” a csapatunkra. Minden kisebb szabálytalanságot – még ha az nem is taksál annyit – azonnal büntetővel sújtanak, a fehéroroszok elleni mérkőzésen öt alkalommal állítottak ki magyar játékost, beloruszt mindössze egyszer, akkor sem élvezhettük az emberelőnyt, mert a magyarok közül is leküldtek a pályáról egyet. Ez van.
Sokszorosabban helyt kell tudnunk állni, amire képesek is vagyunk, hiszen a szlovák gárda tizenhárom másodperccel a vége előtt felettünk aratott győzelme nagyon nyögvenyelős – ne feledjük: a 2002. évi világbajnokról beszélünk –, majdnem felér egy vereséggel. De minimum azt elértük: nem lehet minket „öcsizni”. A kanadaiak nem is vettek félvállról minket, végighajtották a mérkőzést, igazság szerint nem szépen, hanem feszülten és erőszakosan játszottak, nem véletlen, hogy a nagy vehemenciában Upshall Benk András kulcscsontját törte.
Másrészt viszont biztosan jó lehet magyar jéghokisnak és kapitánynak lenni, a vesztes mérkőzéseket követően (amikor lejátsszák a győztesek nemzeti indulóját) a magyar szurkolótábor – ha hamisan is és kissé összevissza – mindig elénekelte a Himnuszt, ami (helyi drukkerkommandónk egyöntetű véleménye szerint) felemelőbb volt bármely míves feldolgozásnál. Melengette a szívet és a lelket. Könnyeket csalt a szemekbe.
A délutáni magyar meccs után este a szlovákok és a kanadaiak telt ház előtt feszültek egymásnak (a szlovák oldalon kölcsönadott magyar tábori vezérdobossal), a törzsökös helyiek egyértelmű juharleveles (és újabban: magyar-) szimpátiája dacára a szlovákiai szurkolók voltak túlnyomó többségben. A magyar nézők nagyobbik részét ez már nem érdekelte, a zürich-kloteni jégstadion mellett amúgy is egy csúcsszuper szurkolói sátor áll a megfáradtak rendelkezésére, ahol – természetszerűleg – bőséggel lehet enni és inni, a kivetítőkön a csarnoki eseményeket követni, egymással cimborálni.
Itt egyébként estelente mindennap hatalmas – internacionális – buli kerekedett, a nemzetek fiai és leányai egymás nyakába borulva örvendeztek egymásnak és cserélték a csapatsálakat.
A szurkolói sátrat – ahol egyébként rendre a magyarok az „urak” – a tegnapi finn-dán meccs miatt ellepték a Kalevalán serdült északi rokonaink, olyannyira, hogy szemtanúink szerint a pult alá itták a szittya rokonságot (minket) és önmagukat. Aminek például olyan következményei lettek, hogy a szolgálatos mentők tíz fuvarból hétszer elalélt finn fant vittek magához térni.
A számunkra már tét nélküli 7-3-as Kanada–Szlovákia mérkőzés végeztével összeszedtük egymást és a begyűjtött relikviáinkat – egy laza nemzetközi szurkolósátorbéli vonatozásban (finn résztvevőktől kezdve szlovákokon és kanadaiakon át magyarokig) azért még szerepet vállaltunk –, és hátat fordítottunk Svájcnak, ami a nagy magyar hokicsoda elmaradása ellenére örök és csodás emlékként marad meg mindnyájunkban. (Aki tud, azért mindenképpen vegyen részt a pénteki, vasárnapi pótselejtező-mérkőzéseinken és buzdítsa a csapatunkat!)
Ám induláskor, mielőtt könyékig meghatódva borultunk egymás nyakába, kiderült, hogy drukkerkommandónk áldott Zsoltja elhagyta a fotómasináját, telve remek és pótolhatatlan felvételekkel. Így konkrét értelmet és azonnal beteljesülést nyert ama szentimentális kívánalom, miszerint, óh, Zürich, még viszontlátunk. Merthogy az autópályáról visszafordultunk. A gyors és hasztalan helyszíni keresést és tudakozódást követően természetesen kiderült, a fényképezőgép a lakókocsink egyik rekeszében lapult… De hát, ugyebár, úgy szép az élet, ha olykor feleslegesen kanyarodik.
