Húszezer forintból már eljuthatunk Velencébe, onnan pedig kevesebb, mint négyezerből behajózhatjuk a lagúna apró szigeteit. Ennyibe kerül ugyanis egy oda-vissza, éjszakai vonatút, majd egy vaporetto-jegy 12 órára. Igaz, a vasúti kedvezmény együtt járt majdnem 14 óra utazással és három-három határellenőrzéssel (szlovén, horvát, olasz). Belefért, ha hátiszákos turistaként érkezünk a Santa Lucia pályaudvarra, ahol aztán hetven centért – 180 forintért – vehetünk egy jelképes zuhanyt, csapból. Tisztán, zoknit cserélve és egy kicsit álmosan indultunk Velence felfedezésére, de nem ez volt a fő útirány.
Punta Sabbioni egy félsziget Velencétől mindössze 40 percre hajóval, vagy ahogy a velenceiek nevezik: vaporettóval. Itt szálltunk meg három éjszakára egy hangulatos kempingben, amely apró faházaival és viszonylag olcsó árával (naponta 43 euróba kerül a négyszemélyes házikó) örökre belopta magát a szívembe. Terasz, konyha, hálófülke diákkorom óta nem látott emeletes ágyakkal és közös fürdő. Étteremhez nem illő pénztárcánkból helyi specialitásokra nem futotta, ám húszperces kerekezés – a bringa ingyen járt a kempingben – árán egy szupermarket várt ránk, minden vágyunkat kielégítve. Téved tehát az, aki időtakarékosság miatt választja a méregdrága éttermeket, ahol egy alap pizza öt euróba kerül (mi két pizza árából bevásároltunk egy egész napra). Természetesen kellemes hangulata van egy tengerparti, teraszos étteremben elfogyasztott vacsorának, de a mostani utazásunk rejtett célja az volt, nyaraljunk kevés pénzből, de nem sokat nélkülözve az előszezonban. Sikerült.
A kempingtől negyed órára már tengerpart várakozott arra, hogy megmártózzunk a májusban még viszonylag hideg vizében, majd 27 fokon sütessük hasunkat, sziesztázás ürügyén. Nem ez volt azonban a fő tevékenységünk és az útirány, így másnap már a lagúna híres és apró szigeteire hajóztunk, azaz vizibuszoztunk. A 12 órára érvényes jegy 13 euróba került, és annyiszor szállhattunk ki és be, ahányszor csak akartunk.
Fagylalt színű, vidám házak
Az olaszok nem csupán a tésztájukról híresek, hanem igen ferde tornyukról is, Buranóban is van egy harangtorony, amely Velence legveszélyesebben elhajlott épülete. A turista aggodalma csupán addig tart, amíg meg nem látja a hajóról a falu vidám, színes, apró házait. Itt nem divat a depresszió, a rosszkedvű lakóknak pedig elegendő, ha kiülnek a házuk elé, félkész csipkével, vagy nélküle, és máris elmúlik bánatuk. Igen, itt a legtöbben csipkekészítéssel keresik a kenyerüket a halászat mellett. Mindkét iparág termékei megtalálhatók a főutcán, amelyet Baldassare Galuppi zeneszerzőről neveztek el.
Színes házak Buranóban
Itt még él az a szokás, hogy masnit kötnek az ajtóra, ha kisbaba született, és az sem ritka, hogy a szieszta idején, mosás után csipkét varr a ház asszonya. A legtöbb ajtó tárva nyitva, így egy szempillantásra részesei lehetünk a buranói hétköznapoknak, és még a kiteregetett, mosott ruha is beleillik a képbe. Gondosan figyelnek ugyanis az itteniek arra, hogy a száradó ruhák menjenek a házak színéhez, de a teregetés technikáját és időpontját is megbeszélik egymás között az asszonyok.
Lakatlan sziget legekkel
Torcellón – amely a Burano mellett lévő legközelebbi sziget – ma már nincs élet, a terület pedig a lagúnavilág legelső és legfontosabb központja volt, egy iszapos földnyelven építették fel 630-ban. A 12. században már harmincezer lakosa volt, ám a mocsarassá vált területen elterjedt a malária, a szigeten élők pedig elvándoroltak. A Santa Maria dell’Assunta katedrálisát 639-ben alapították, akkor, amikor Bizáncban Herakleiosz császár uralkodott. 
Torcello központja
Ez a környék legrégebbi katedrálisa, amely mellé 1100 körül felhúzták Velence építészetileg legérdekesebb templomát, a Santa Fosca kelet és nyugat stílusának kombinációja. Torcellón más nincs, eltekintve attól a néhány étteremtől, amelyet a szomjas és éhes turistáknak nyitottak a keskeny csatorna mellett az Ördög-híd irányában. A város semmivé lett, burjánzó földi Paradicsommá alakult hatalmas pipacsmezőkkel a közepén.
Üveges csecse-becse
Muranót is átszeli egy Canal Grande, ahogyan Velencét: méltóságteljesen kígyózik az omladozó paloták és az ütött-kopott házak között. 1291-től az üveg szigete a hely, ugyanis akkor a velencei tűzvészektől tartva ide költöztették az üvegfújókat. Az itt készített üvegekről azt tartották, hogy olyan törékenyek, hogy egyetlen csepp méreg is elpattantja azokat. Torcello egykori püspökének lakóhelyén ma a Museo Vetrario fogadja a turistákat, több mint négyezer érdekességgel, persze mind üvegből. Némelyik már a giccs határát súrolja, de aki szemes, észreveszi az értékes és igényes kincseket, például egy 15. századi Barovier serleget. 
Murano – üvegmûvesek utcája
Kertsziget néven is ismerik Giudeccát, amely a Szent Márk térrel majdnem szemben terül el. A középkorban a rejtőzködés helye volt, a száműzetésben élő zsidók költöztek ide, hogy új életet kezdjenek, majd a 19. században sörfőzdék alakultak, ma pedig itt található a világ legfényűzőbb hoteljeinek egyike, a Cipriani. Az estebédet azonban nem itt költöttük el, hanem a sziget hátsó, apró parkjában, a menü pedig sajtos szendvicset, narancsot és kekszet tartalmazott. Desszertként azonban egy hatalmas fagyira azért betértünk Velencébe, ahol olaszosan, nem gombócban adják, hanem lapáttal rákenve a tölcsérre.
