Hanoira úgy emlékeztem, mint egy igazán kellemes városra, patkányok és csótányok földjére, a kígyópálinka szentélyére, a pagodák városára, az olcsó sör mekkájára, a hamiscédé nonplusultrájára, Vietnam Párizsára. Nos, ez a kép némiképpen változott: egy nap alatt egy csótányt és egy patkányt láttunk ketten, ez utóbbi véres fejjel aludt, úgyhogy nem ért. Az olcsóság maradt, de ezt majd később. Elhatároztunk, hogy spórolni fogunk, úgyhogy a 7-es busszal indultunk be a városba a 32 km-re lévő reptérről (60 forint per fő), majd elkergettünk mindenkit, aki transzportálni akart minket, hogy séta közben akklimatizálódjunk.
Egy kiskölök ránk talált, hogy mutat tuti szállást, meglátjuk, milyen jó lesz – vele mentünk, mert az addigiak mind 10 dolcsi fölött kínáltak szobát, a srác 7-ért ígért, elhittük, követtük. Némi bolyongás után elvitt oda, ahol öt éve laktam. Végül egy dollárral több lett az ára, de a belvárosban van, tiszta, piacra néz, aránylag csöndes, van tévé, hűtő, légkondi, ingyennet és ingyenreggeli – kell is, mert azzal reklámozzák magukat, hogy be akarnak kerülni a Lonely Planetbe, a kritikátlan hátizsákosok Bibliájába.
Kulináris élvezetek
Esténként mindig futja pár sörre a Bia Hoi (Hideg Sör) Sarkon, amely onnan kapta a nevét, hogy egy kereszteződés mind a négy sarkán kiülős sörözők vannak, és az országban itt a legolcsóbb a sör – 24 forintnak megfelelő vietnami dong egy púpos pohárnyi.
Van itt kedvenc sörözőnk is, egy mosolyogni képtelen, de amellett nagyon kedves öreg üzemelteti. A söröző elnevezés kicsit eufemisztikus, a sípcsontom közepéig érő műanyag sámlikat nevezem annak, amit a járdára tesz egy nyolcszor kétméteres szakaszon. Cigit is árul, olyan jó márkákat, mint a War Horse vagy az Everest. Van Tiger Beer és Hanoi Beer, de mindenki a Halidát issza, mert az csapolt. Ja, vietnamiul a sör bia, ami egy pösze angol beer fonetikai értékének felel meg – valahogy most is ez volt az első szó, amit megtanultam. Hideg sör – bia hoi. Ez meg a második. A „hely” tele van turistákkal és helyiekkel is, ebből látszik, hogy rendben van. Gyakran az úttestre kell ülni, mert ugyebár olyan nem fordulhat elő, hogy nincs hely. Csak akkor van gond, ha jönnek a rendőrök, ilyenkor ugyanis az úttesten ülők alól elkobozzák a műanyag sámlikat, és a tulajnak újakat kell vennie. Mint otthon az aluljáróban, itt is percekkel előbb ér oda a hírük, és mire a söröző mellé áll a rendőrbusz, már mindenki a járdán italozik. Amint elmennek, páran visszaülnek az úttestre.
Kép: B. D.
Ma egy kommunizmusban csalódott fickó kezdett el mesélni nekünk azon a délkelet-ázsiai angol nyelven, amint inkább pidzsinnek neveznék, de sajnos nem az, hanem angol, amit alig érteni. Éppen ezért elég homályos előttem, hogy miről volt szó, mindenestre beszélt forradalomról, amit meg kéne csinálni, meg hogy mennyire nem adott rá a helyzet. Szerintem Lenint kéne olvasnia, mert ő tök jól leírta ezt egykoron, és utána meg kéne nézni a következményeit, és kiderülne, hogy talán mégsem kéne. Helyi értő emberek szerint provokátor volt, időnként felbukkan és próbálkozik…
Ételek terén a választék végtelen, nagy kedvenc lett a banh bao, darált sült hússal, hagymával és galambtojással töltött gőzölt tészta, a helyi momo, mantu, tortellini, pirog, ki hogy ismeri. A másik a gyümölcsökre (ananász, jack fruit, avokádó, sárkánygyümölcs, passion fruit meg még csomó más, aminek a nevét sem tudom) öntött cukros konzervtej, aminek a tetejére darált jeget kell tenni, és ahogy ráolvad, kikanalazni az édes hideg gyümölcsöt. Ez utóbbi neve szin to, vagyis az „élet élvezete”.
—-Választások, és Ho apó 116 éves—-
Hogy a kádárizmus élt, él és élni fog, mi sem bizonyítja jobban, hogy független jelöltek is indulhattak a választáson, igaz, az erre vállalkozó 237 jelöltből 207 visszalépett, miután a Párt megkérte őket, hogy ha egy mód van rá, ne induljanak. Mint minden rendes kommunista államban, itt is a kommunista párt szokott nyerni a szavazatok 99 százalékával. Végiglátogattunk pár szavazóhelyiséget, az egyiket Hanoi egyik legrégebbi templomában (Bach Ma) rendezték be, amit azért emeltek, mert egy fehér ló megmutatta a császárnak, hogy hova építse a város falait…
Az ember tehát nem szavazhat összevissza, mindebben megerősíti a reggel és este 5 és fél 7 között hangszórókon közvetített propaganda – sokan azt hiszik, ilyen már csak Észak-Koreában van, pedig nem. A téma a kávé ára, a választások stb., és az informáláson kívül az a legnagyobb előnye, hogy hajnalban kiveri a várost az ágyból, garantálva ezzel, hogy reggel 6-kor már több százezer ember tollasozzon, tajcsizzon és kocogjon a csini szoci melegítőjében és az elmaradhatatlan bordás atlétában.
116 éve született Ho apó. A reggel azzal kezdődött, hogy zombiként igyekeztünk felkelni, nem alhattunk, mert Ho Chi Minh mauzóleuma reggel fél 11-ig van csak nyitva. Fölvettem a Marxot ábrázoló piros pólómat, és a nagy napon elzarándokoltunk a nagy Vezér sírjához. Vicces komcsi külsőségek mindenfelé, a korábbi pingvines kukákat eltüntették, a díszőrség esőben álldogáló tagja gumicsizmában, a többi őr pisszeg, ha megszólal valaki, Ho apó Madame Tussaud feldolgozásában kicsit vidámabb és élethűbb. Később megtekintettük Ho használt autóit, nyári lakát és az egy lábon álló pagodát.
Pénteken találkoztunk egy antropológussal, aki Vietnam középső részén kutat törzseket, csak most kirakták a vonatkozó tartományból a választások miatt, nehogy véletlenül felforgasson. Kutatói engedélye az adott falura szól, azt semmiképpen sem hagyhatja el. Mindez azért van, mert 2000-ben és 2004-ben etnikai lázadások voltak a térségben, amit a vietnami különleges egységek pikk-pakk levertek. Olyan felháborító dolgokat követeltek, mint a vietnamizáció leállítását, vagyis a vietnamiak betelepítésének befejezését, vagy a protestánsok szabad vallásgyakorlását. A vicces (egyébként nonszensz) az, hogy rendőr (és az asszisztense és a Párt helyi embere) kíséri az antropológust, aki úgy tud csak dolgozni, hogy odaviszik egy öreghez, és megmondják, hogy na, akkor most itt a célszemély, tessék vele beszélgetni. Nehéz terep.
Templomok, piacok, bárok
A város turisták számára értékelhető része nem nagy, egy nap alatt sikerült megnézni A tavat – tóból több is van, sőt, sok van, de ez a „központi” tó, az a neve, hogy A Visszaadott Kard Tava, mintha Tolkien itt írta volna a gyűrűk Urát), továbbá az Irodalom Templomát (érdekes módon itt 1076-ban volt már egyetem, ahol 300 év alatt 82 nagy vizsgán 1300 korabeli PhD-hallgató végzett,), a Kuan-Thanh-templomot, ahol éppen valami tékvandó- vagy wu shu-edzés volt. De nem hagytuk ki Mr. VI. Lenin szobrát sem – előtte nyomulnak a gördeszkások meg a breakdancerek, körben pálmafák, eléggé szürreális. A katonai múzeum előttünk zárt be, a kertjében megcsodáltunk egy MIG 21-et, egy rakás tankot, na meg egy amerikai felderítő gépet – ez utóbbi megnyugtatott, hogy nem Szerbiában kezdték elveszíteni az amerikaiak a mindenkori Lopakodóikat.
Járjuk a piacokat, ahol kiderül, hogy ez az ország teljesen rendben van. Először is, amíg a férfiak dolga a motorozás, a cigizés és a sörözés, addig a nők cipelik a cuccokat a vállukon, ők árulnak zöldséget, főznek és takarítanak. Amúgy minden kapható, amit a föld adhat, a kommersz banánt vagy ananászt még nem kóstoltuk, mert azt vettünk még otthon a teszkóban, de a mangó, avokádó, papaja, sárkánygyümölcs nagyon fogy. Mellette egy standdal a rák, languszta, homár, tarisznyarák, meg egy csomó más, aminek nincs is magyar neve, csak vietnami meg latin. Kedvenc éttermünkben hosszú az árlap, a fele tintahal, angolna, csiga, kígyó, béka és galamb.
Kép: B. D.
Van itt egy híd, Eiffel tervezte. Mindenki büszke rá, de a magyar mérnökhallgatók néha különbet építenek tésztából – ezt biztos nem írta bele a CV-jébe. Igaz, az amcsik mindig lebombázták, a vietkong újjáépítette, aztán megint lebombázták, végül amerikai hadifoglyokkal építtették újjá, erre hogy, hogy nem abbamaradtak a bombázások, és végre az amcsik is beszálltak az országépítésbe. Sok hasznuk amúgy sem volt errefelé, a kulturális értékek megőrzése sosem volt erősségük.
Tegnap este leszakadt az ég. Étteremben ültünk a szállásunktól nem messze, akartam kérni egy nejlonzacskót a fényképezőgépemnek, de mivel az egész étteremben egyetlen ember nem volt, aki megértette volna azt, hogy plastic bag, mutogatni kezdtünk. Erre adtak ingyen két nejlon esőkabátot… Utána megnéztük a Hanoi Jazz Clubot, kiderült, hogy a vietek is tudnak jazzt játszani, bár egyikünk sem ájult el a produkciótól, a sör árától meg különösen nem.
