Élet-Stílus

Natalie Imbruglia

Az utóbbi nyolc év egyik legismertebb, legszenvedőbb tekintetű popénekesnője 1996-ban úgy gondolta, hogy Londonba teszi át a székhelyét, és hivatást változtat.

“Elég az exhibicionista színészekből, inkább énekelni fogok” –
gondolta, feltehetőleg. Bejött neki, de azért még mindig színészkedik.

Nem kezdte kicsiben debütáló lemezével, kapásból megcélozta a globális
ismertségre pikk-pakk fellendítő ugródeszkát. Bejött neki. A Left Ot
The Middle-ről elsősorban a Tornt, később a Wishing I Was There-t, de
azért a Big Mistake-t is kiemelt rotációban nyomatták még a magyar
rádiók is, nemhogy a nemzetköziek. Meg is lett a becsületre méltó
eredmény: közel hat és fél millió eladott hanghordozó világszerte.

2002-ben, második lemeze megjelenése után (White Lilies Island), mely
az első receptjére épült, érdekes produkcióba kóstolt bele. Billy
Corgan (Smashing Pumpkins Rt. elnök-vezérigazgató) szerzeményét
énekelte fel a Stigmata című filmhez. Harmadik sorlemeze jelent meg
idén, mely pont annyi változatosságot hozott Natalie zenei világába,
minthogy a Mikulás minden évben december 6-án mászik le a kéményeken.
Talán két dolog meríti feledésbe a totális hasonlóságot. Az egyik:
jóval több akusztikus hangszerrel telítették meg a hanghordozót – főleg
gitár és zongora -, a másik, mely sajnálatra méltó változás:
süllyesztőbe kerültek az elektronikus elemek, szinte alig fellelhetők.
A Shiverrel kezdődött meg a poppromóció, mellyel sanszossá vált, hogy
az éppen harmincadik életévét betöltő hölgyemény hasonló eredmények
után úszik, mint ahogy azt hét éve a rajtvonalról tette. Egy valami
azért biztos: sztenderden hoz egy átlagos kvalitású, könnyed, minden
fülnek egyszerűen befogadható popzenét.

Míg a muzsika a szokásos, Natalie előadásmódjában és hangjában van egy
olyan egyediség, amely untig elég okot ad rá, hogy az arra tévelygő
ember rászánjon másfél órát. (Ha csak nem direkt emiatt lébecolt ki a
becsületsüllyesztők és színpadok kálváriájába.)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik