Már talán mondani sem kell, hogy iszonyú tömeg volt pénteken is a Szigeten. Megelőlegezhetjük, hogy új csúcsot döntött a látogatottság, ami azt jelenti, hogy közel 70 ezren voltak kint a hétvége első napján, még akkor is, ha a morc meteorológusok heves vihart jósoltak erre az estére. Nem volt igazuk, egy csepp eső nem esett, legalábbis hajnal kettőig biztosan.
Péntek délután a nagyszínpad előtt (fotó: Gáti András-FN)
Az első fontos esemény, amire sokan készültünk, az 1980-ban alakult, és egy évig sem működött URH zenekar fellépése volt. A Müller Péter Sziámi és Menyhárt Jenő fémjelezte zenekar 1981-es búcsúkoncertje óta – leszámítva két alkalmi bulit 1985-ben és 1990-ben – nem játszott együtt. Már sok helyen leírták, az FN is megemlékezett arról, mekkora jelentősége volt az együttes megjelenésének annak idején. Az URH okos, sokszor tabudöntögető szövegeivel egy egész zenei mozgalmat – az alternatív zeneit – hívott életre. Felvételei iszonyú minőségű kazettákon terjedtek kézről-kézre a nyolcvanas években.
Most meg gondoltak egyet, és a Volt Fesztiválon és a Szigeten újra előadták a legendává vált dalokat. A színpad előtt a magyarok várták az URH-koncertet természetesen, az a néhány külföldi, aki belekóstolt, hamar továbbállt. A leginkább negyvenes-ötvenesek ma is fújták a Kék Fény, a Nagy Testvér, az Ismeretlen katona és más számok szövegeit. Tulajdonképpen a legtöbb dal ma is abszolút aktuális, legalábbis ami a szöveget illeti. Könnygáz a Blahán, „szavazz rám, én beváltom minden reményed”, „a rádióból tudta meg, hogy valamit aláírt” – akár egy 2008-as híradó tudósításai.
Koncert közben (fotó: Gáti András-FN)
A zene azonban sokszor még ma is úgy szólt, mint egy amatőr együttes első, lelkes próbálkozása. Egy-két számnál azért hallatszott, hogy az eltelt közel harminc évben zeneileg is beért az URH, ezek voltak a legemlékezetesebb pillanatok. De a magyar közönség – amely, valljuk be, a nagyszínpadhoz képest elég csekély volt – lelkesen üdvözölt minden ismerős szót, hangot. Egy-két politikailag túlfűtött rajongó Müller Péter kapcsán a Demszkyhez fűződő jó viszonyát emlegette fel, de ezt írjuk a kis magyar pornográfia kategóriájába ezúttal. A koncert utolsó száma, természetesen az Igen-igen kemény világ (miszerint Bon-szibon) volt. Szép volt, jó volt: a szövegek aktualitása miatt talán nem csak nosztalgia miatt ütött a koncert.
Az URH után egy német punklegenda következett, a Die Ärzte. Ekkorra már megtelt a nagyrét, természetesen német rajongókkal, akik együtt üvöltötték a trió vicces szövegeit. A zene azonban felejthető volt, a színpadi bohóckodások is fárasztónak tűntek. Kimódolt, profi csapat, az tény, de semmi világmegváltót nem találtunk benne ezúttal sem. Márpedig itt pénteken ezt úgy vártuk, mint az ország a pekingi aranyakat.
Ezt a fő attrakciótól, a Sex Pistolstól aztán meg is kaptuk. A punkzene legalapvetőbb zenekara, úgy harminc évvel ezelőtt azzal lett híressé-hírhedté, hogy fellázadt a társadalmi konvenciók, igazságtalanságok és a túllihegett, földtől elrugaszkodott rockzene ellen. Na, és az ellen, hogy 30-40-50-60 éves tagok nyomják a rock and rollt, ugye. Erre itt vannak 60 évesen, és nyomják… De, hogy!
Johnny Rotten (fotó: Gáti András-FN)
Alig két évig, 1975-től 1977 végéig létezett a zenekar, ezalatt egyetlen albumot készített, dalai mégis a punkzene alapművei. Lázadtak a brit kormány, a királyi család, a lemezkiadók, az egyenlőtlenség ellen, miközben kihívóak voltak, trágárak és részegek. Egyszer, 1996-ban ismét összeálltak egy turné erejéig – sok pénzért persze – és 2007-2008-ban újra, nyilván még több pénzért. Ennek egyik állomása volt a Sziget.
A Sex Pistols fesztiválzenekarként eleget tett az elvárásoknak: a hangzás problémamentes volt, a több tízezres közönség tombolt. És a felállás ugyanaz, mint induláskor: Rotten (ének), Steve Jones (gitár), Glen Matlock (basszusgitár, tavaly saját zenekarával járt a Szigeten) és Paul Cook (dob). Kezdetnek felhangzott a Pretty Vacant, aztán jött a No Feelings és a többi antiságerből lett sláger. Rotten ötven felett is jó formában volt: narancsszínű haj, egy katonai álcaruha jellegű jelmez, amiben jellegzetesen idegbetegen szögletesen mozog a zenére. Már a harmadik számnál letolja a nadrágját és megmutatja az alsóneműjét (később a fenekét is), amely brit zászlót formáz. Steve Jones kopott pólóján egyébként II. Erzsébet volt látható, szeme fekete csíkkal kitakarva. A show középpontja Mr. Rotten, nem lehet levenni róla a szemet. Hol a közönséget ingerli, hol vonyít, hol csak énekel. A paranoiás bohóc és a polgárpukkasztó punkrocker keveréke.
Punks not dead (fotó: Gáti András)
Jön a Liar, a Holiday In The Sun, majd Rotten végre elemében: megkérdezi a közönségtől, dicsérni kell-e George Bush-t, vagy eltüntetni, majd ugyanazt tudakolja a vallásról is. Konklúzió: minden kormány hülyeség, rossz. Legjobb az anarchia. A vége felé eljátsszák a legnagyobb klasszikusokat, a közönség egyre vaduló tombolása mellett, a God Save The Queent, az EMI-t, az Anarchy In The UK-t.
11-kor pontban befejezik. Anarchia ide, punkfeeling oda: egy profi csapat betartja a játékszabályokat. Kihagyhatatlan koncert volt, akkor is, ha öregek, és ha nálunk késtek 30 évet. Nem poros, nem nosztalgikus, hanem kirobbanó energiával telített, dinamikus bulit láttunk.
Lehengerlő, ez a jó szó, vazze – mondaná Csipesz a Portugálból.
legyen ön is tudósító!
Ott volt a Szigeten? Küldje el beszámolóját, fotóját, videóját az FN Tudósítónak!
