A gazdasági kamarák létrehozásakor az volt a jelszó, hogy az állam majd megosztja gazdaságirányítási feladatait a köztestületekkel. A törvény elfogadása után azonban az állam “eltaszította magától gyermekét”: a korábban megcsillantott pénzügyi segítséget (székházadás, a tagdíj adókedvezménye, az indulás finanszírozása) jószerivel teljesen visszaszívta, és a közfeladattól is csak igen óvatosan volt hajlandó megválni.
A vállalkozóknak viszont megmaradt a kötelező tagságból fakadó díjfizetési kötelezettségük. A tagdíjakból mára tekintélyes összeg gyűlt össze. Dunai Péter, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) főtitkára arról számolt be, hogy tagszervezeteik 1995-ben 2,5 milliárd forinttal gazdálkodhattak, 1996-ban pedig érdemi emelés nélkül is legalább 2,8 milliárd forint folyt be a tagdíjakból – az összes befizetés számbavétele után azonban ez a szám elérheti a hárommilliárdot is. A területi kamarák bevételei azonban igencsak eltérőek: a fővárosi szervezet tavaly egymilliárdos bevételre tett szert, miközben a többiek közül egy sem érte el a 400 millió forintot.
A pénzügyi egyenlőtlenségeket részben a fióktelepek kérdésének rendezetlensége okozza. A pesti székhelyű vállalkozások ugyanis vidéki telephelyeiken nem kötelesek kamarai tagdíjat fizetni. A budapesti kamara illő önmérsékletet tanúsít ugyan – csak a fővárosban képződött nettó árbevétel után szed tagdíjat -, kötelező erő hiányában azonban nem szükségképpen jelentkezik bevételként a vidéki kamaráknál az, amiről a fővárosi lemondott. A tagdíjarányok ezzel együtt talán még a fióktelep-szabályokat várhatóan megváltoztató kamarai törvénymódosítás nélkül is kiegyenlítődnek, hiszen az 1995. évi 35 millió után 1996-ban már 100 millió forintot fizettek a fióktelepek.
A főtitkár szerint a tagdíjbevételekből a kamarák már kiépítették szervezetüket, több esetben pedig ingatlant is vásároltak (így például a budapesti kamara megvásárolta azt a Krisztina körúti irodaházat, ahol eddig bérlő volt). Ezek után az eddigieknél több juthat olyan fejlesztési alapok létrehozására, amelyeket a tagok között osztanak majd szét. Az idén először válik lehetővé az, hogy a kamarák maguk döntsenek állami fejlesztési pénzek felhasználásáról: az OMFB 300 millió forintjára pályázhatnak akkor, ha ugyanekkora összeget képesek mellé tenni. AZ OMFB-pénzzel együtt a fejlesztési alapokra fordított tagdíjbevételek 1997-ben a főtitkár szerint elérhetik az egymilliárd forintot. A Gazdaságfejlesztési Alapnál ugyan egyelőre csak a zsűrizésben, a döntéselőkészítésben vehetnek részt a kamarák, de Dunai Péter abban bízik, hogy az OMFB-féle megoldás precedenst teremtett.
Az állami források elosztásához hasonlóan a klasszikus kamarai köztestületi feladatok elvégzésénél is csak a lábukat tették még be az állam ajtaján. Hamar kiderült ugyanis, hogy hiába született meg a gazdasági hatalmat a kamarákkal megosztó törvény, annak tényleges végrehajtását a kormányzat(ok) sohasem tartották sürgetőnek. Komolyabb közfeladatot eddig csak a szakképzésben adtak át a kamaráknak, illetve a területfejlesztési tanácsban jutott nekik hely. A vállalkozói engedélyek kiadásának átruházása megakadt, és ma még a cégbejegyzésben betöltendő kamarai szerep is bizonytalannak tűnik.
Ezek után nem csoda, ha a kamarák hajlandóak lennének “bevásárolni” magukat a közfeladatokba: az ITD Hungary privatizációjában éppúgy részt akarnak venni a kereskedelmi és iparkamarák (Figyelő, 1997/5. szám), mint a Hungexpo megvásárlásában (lásd mellékletünk írását). Révész Péter, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (BKIK) főtitkára megjegyezte: nem funkciójuk a befektetés, a két érintett cég azonban olyan tevékenységet lát el, amelyek beleillenek a kamarák törvény által meghatározott funkcióiba.
Hajlandóak lennének pénzt áldozni a kamarák a külföldi kereskedelmi kirendeltségek működésére gyakorolt befolyás érdekében is. A kormány is szeretné bevonni őket a kirendeltségi hálózat működtetésébe, az eredeti, június végi határidőig azonban a két félnek aligha sikerül megállapodnia. Dunai Péter főtitkár kijelentette: a kamara nem akarja és nem is tudja átvenni a kirendeltségek működtetését, de hosszú távú elkötelezettséget adhat arra, hogy növekvő mértékben veszi ki részét a finanszírozásukból. Ma még csak a szükséges pénz kis részét tudják állni, szeretnék azonban elérni, hogy a kamara és az állam a pénzügyi támogatástól függetlenül konszenzussal döntsön a kirendeltségeket érintő kérdésekről.
A kamarák és a kormány viszonyát, a közfeladatok átadását figyelve ezt nem lesz könnyű elérni. Állami feladatok híján is terebélyesednek azonban a területi kamarák, amelyek eltérő pályát futottak be az elmúlt két évben. – A törvény által létrehozott megyei kamarák közül nagy előnnyel indultak azok, amelyek székhelyén már korábban is működtek a Magyar Gazdasági Kamara szervezetei, hiszen ott már volt egy gyakorlott apparátus – mondja Bihall Tamás, a Borsod Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Szerinte a kamarák szervezettségét és teljesítményét jelentősen befolyásolja a tagdíjbevétel is. Ebben a Duna nem húz választóvonalat: éppen Borsod a példa arra, hogy egy sanyarú sorsú régió kamarája is a legnagyobb bevételű köztestületek között lehet, ha a gazdaság mérete elég nagy. A megyei kamara tagdíjbevétele meghaladja a 200 millió forintot, holott csak az általános díjszint felét, fél ezreléket szednek a tagoktól. Az elnök szerint az elsők között vettek önálló székházat, negyven fős apparátusuknak számítógépes rendszerrel összekötött képviseleti irodákat működtetnek. 1997-ben pedig már eljutottak oda, hogy 10-10 millió forintos fejlesztési alapot hozzanak létre kereskedelemfejlesztésre, szakképzésre és műszaki innovációra. Erre Bihall Tamás szerint a közfeladatok átvétele után is képes lesz a kamara. Az elnök ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a kamarák nemcsak attól lesznek jók, ha átveszik a törvényben foglalt közfeladataikat: a tagok elismeréséhez az üzleti élet kiszolgálására is szükség van.
Higi Gyula, a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint a jó kamarai élethez az apparátus profi működésén túl az is kell, hogy a tagok is részt vegyenek benne; Baranyában például több száz vállalkozó dolgozik ingyen a szakmai osztályokban, városi elnökségekben. Szerinte a köztestületek a közfunkciók átvételének hiányában is megtalálhatják azokat a feladatokat, amelyekkel szolgálhatják a vállalkozásokat. Például a kisvállalkozások jóformán semmilyen információhoz nem jutnak, így ők elsősorban az adó-, tb- vagy számviteli tanácsadásnak veszik hasznát. A közepes cégeknek már inkább a pályázati lehetőségek megismerése, a tenderanyagok elkészítésében való segítség lehet vonzó, míg a nagyvállalkozások a működési feltételek javítását lehetővé tevő lobbykapcsolatok megszervezését várhatják a kamarától, például annak elérését, hogy a helyi adók mértéke és felhasználása kedvezőbb legyen a vállalkozók számára.
– Ha a vállalkozások látják, hogy a kamarai tagdíjakat a lehetőségeik javítására fordítjuk, akkor hajlandóak áldozni – mondja Higi Gyula. Baranyában valamit mindenesetre láthatnak, mert az átlagosnál nagyobb tagdíjak több mint 90 százaléka folyt be a kamara kasszájába. Ennek eredményeként 376 milliós büdzsével gazdálkodhat a már saját székházat birtokló köztestület, amely 100 millió forintot különít el gazdaságfejlesztésre.
A kézműveskamarák legfeljebb szegény rokonai lehetnek a kereskedelmi és iparkamaráknak. Itt ugyanis nem működhet a nagyok fizetnek, a kicsik igénybe vesznek szolidaritási elve, hiszen a köztestületek tagjai szinte valamennyien kicsik. Kaszás Mária, a Magyar Kézműves Kamara főtitkára arról számolt be, hogy 20 területi szervezetük 1996-os összbevétele 585 millió forintra rúgott. A 221 hozzájuk tartozó szakma 270 ezresre becsült vállalkozói táborából eddig 150 ezernél többet sikerült regisztrálniuk, és közülük 140 ezernél többen fizetik a tagdíjat. Az átlagosan négyezer forintos tagdíjból azonban nem lehet csodát tenni. A főtitkár szerint a kézműves-köztestületeket sújtja leginkább az, hogy a törvény nem tesz különbséget a kamarák között. A kézműveskamarák számára így az ingatlanvásárlás legalább annyira illúziónak tűnik, mint a fejlesztési alapok létrehozása. Kaszás Mária a kamarai bevételek nagyságrendjét úgy jellemzi: ahhoz kevés, hogy komoly dologba fogjanak, ahhoz viszont sok, hogy folyamatosan csak felkészüljenek a közfunkciók átvételére.
A kézműves-köztestületek által a tagoknak nyújtott szolgáltatások hasonlítanak a nagyobb testvérekére, csak szegényesebbek azoknál. Itt is kapják a tagok a hírleveleket, és az Iposszal közösen információs irodákat is működtetnek. Német segítséggel kiépítettek egy számítógépes rendszert is, amelynek szoftvere a főtitkár szerint a vállalkozói engedélyek kiadásának, regisztrációjának elvégzésére is alkalmas. Ez pedig a főtitkár szerint az alapja lenne a kamarai munkának. Kaszás Mária úgy látja: a három köztestület együttesen 300 millióból képes lenne ezt a feladatot átvállalni; ennél a Pénzügyminisztérium által favorizált APEH sem tudná olcsóbban elvégezni ezt a munkát, és akkor a hatékonyságról, a gazdasági önigazgatásról, a kamarák szakmai szűrési lehetőségéről meg nem is beszéltünk. A közfeladatok átadásának halogatásával a főtitkár szerint a kormány a szőnyeg szélére állította a kamarákat. Közfunkciók híján a főtitkár nem tartja meglepőnek, hogy a kamarák ágazati érdekképviseleti területekre kalandoznak, hiszen, bár ez nem lenne feladatuk, így legalább valamit fel tudnak mutatni tagságuknak. E területen viszont a kormányzat ügyesen összeugraszthatja őket a tényleges érdekvédelmi szervezetekkel…
A kamarák és a kormány közötti, véget nem érő huzavonát látva, a köztestületeknek arra kell felkészülniük, hogy saját pénzükből kell átvállalniuk és kicsikarniuk a közfeladatokat, amelyek viszont szükségesek ahhoz, hogy az eddiginél jobban legitimálják magukat, és ne csak egy csekk vagy egy hírlevél jelezze kevéssé aktív tagjaik számára létezésüket.
