Az elmúlt két évtized sok egyéb mellett két tanulsággal is szolgált. Gazdaságelméleti síkon sokrétű és formális bizonyítást nyert az, hogy nemcsak összeegyeztethető a tartós gazdasági növekedés és az egyensúly – közelebbről az infláció és a fizetési mérleg kielégítő alakulása -, hanem a hosszabb időn át fönntartható növekedésnek éppen az a feltétele, hogy ne inflációs jellegű legyen. Kis, nyitott gazdaságban ehhez még a fizetési mérleg korlátja is társul, azaz nem bármilyen, hanem csak a világpiacon értékelt, a dollárbevétel növekményében megjelenő növekedés tartható fenn.
A magyar gazdaságot azonban még a ’90-es évtized első felében is jellemezte az elmaradott országokat idéző húzd meg-ereszd meg gazdaságpolitikai ciklus. Azaz a növekedés az egyensúly, az egyensúly viszont a növekedés (társadalmi) korlátjába ütközött. Ez az ellentmondás régóta foglalkoztatja a hazai és a külföldi elemzőket. Miért válik ellentétessé az, aminek elméletileg egymást kiegészítőnek kellene lennie?
Az ’50-es, ’60-as és a ’70-es évtizedre elsősorban Bauer Tamás mutatta ki azt, hogy a növekedéshajszoló gazdaságpolitika időről időre a külkereskedelmi mérleg korlátjába ütközött. Ebben elsősorban a merev tervirányítási rend, a piaci visszajelzéseket kikapcsoló döntési gyakorlat és a beruházások ebből fakadóan rendre téves allokálása jelent meg.
A ’80-as években a gazdaságpolitika már elvileg az exportvezérelt növekedést szorgalmazta, gyakorlatilag azonban az importkiváltó fejlesztések maradtak túlsúlyban. A külkapcsolatokat a KGST vonata utáni kétségbeesett rohanás jellemezte. Ez a vonat előbb a szovjet válság miatt nem vett föl, utóbb ugyanezért kisiklott. A gazdaságpolitikai szándék megváltoztatása a gyakorlatot nem módosította. Az ekkor készült elemzések – elsősorban Erdős Tibor és Kádár Béla munkái – a gazdaságpolitika befelé forduló jellegét hibáztatták, s rámutattak: a nyugati országokban sikeresen alkalmazott válságellenes eszközök a hazai viszonyok közt kevéssé használhatóak. Nincsenek olyan, nemzetközileg is versenyképes kapacitások, amelyek kihasználásához csupán egy kis pénzt kellene a gazdaságba pumpálni, s az máris léghajóként szárnyalhatna a magasba.
Ez a felismerés tehát a növekedés intézményi tényezői mellé a szerkezetieket sorakoztatta föl. Ebből már közvetlenül következett a ’90-es évtized egyik alapvető ellentmondása: miközben a rendszerváltozást egyebek mellett a szocialista fejlődés zsákutcás jellegének felismerése indokolta, a rendszer megváltoztatásától még nem jöttek létre a tartós és kielégítő mértékű növekedés feltételei. Szerkezeti és intézményi tényezők hatására csak papíron javulhat közvetlenül a gazdaság reálteljesítménye, a valóságban ehhez hét-tízéves átmenetre van szükség. Sőt, a nemzetközi tapasztalatok szerint ez az idő is csak akkor elegendő, ha a gazdaságpolitika következetes és stabil, nem kísérletezik minden évben új pénzügyminiszterrel és új hároméves programokkal. Utóbbi feltétel eleve hosszabb átállást, több kísérletet és több tévedést valószínűsít. Igaz, ilyenkor – a saját kárán tanulás okán – nagyobb az esélye a pártokon átívelő gazdaságpolitikai konszenzus kialakulásának.
Ráadásul a helyzetet egy további ellentmondás is terhelte. Miközben a közszereplők – érthetően – a “megfelelő embert a megfelelő helyre, és már itt is van a növekedés” patentekkel érveltek, a valóság a fönt vázoltaknál is súlyosabb volt. Kornai János transzformációs visszaesésről, több más elemző többdimenziós, egymást erősítő válságsíkokról szólt. Ez azt jelenti, hogy a szerkezeti és az intézményi válságra a külkereskedelmi irányváltásból és nyitásból, továbbá a társadalmi átalakulásból adódó megrázkódtatás is rárakódott. Ebből 6-9 hónap alatti kilábalást, e válság egy-két év alatti elrendezését ígérni szakmailag komolytalan dolog, politikailag az efféle szélhámosságoknak hitelt adni naivitás volt. Ezen mit sem változtat az, hogy a csapdába sokan estek bele.
A ’90-es évekre tehát olyan helyzet állt elő Magyarországon, hogy az átállás költségei azonnal jelentkeztek, a kibontakozás erői viszont csak lassan, fokozatosan, miközben a társadalom folytonosan a “nem ezt ígértétek” lelkiállapotában maradt. Ezért lélektanilag érthető, ha szakmailag indokoltnak nem is tekinthető az, hogy két-három évente – a választási ciklusok közepére – el-elfogy a türelem, s a kormányférfiak úgy érzik: itt az ideje, hogy maguk vegyék kezükbe a dolgokat. Majd ők gerjesztik azt a növekedést, amely magától – úgy tűnik – nem akar gerjedni.
Ez a tettrekészség még üdvözölhető is (lenne), ha elsősorban intézményépítést és más, a növekedést hosszú távon megalapozó intézkedéseket jelentene, például a humántőke-állomány fölhalmozását, lepusztulásának megállítását eredményező lépéseket. De nem így történt. A növekedést közvetlenül és legjobban akadályozó, a tőkeallokációt torzító pénzügyi intézményrendszer reformjára nagy propagandával, ámde kis lépésekben került sor. Végső fokon egy évtizedet és a magántulajdon túlsúlyra jutását kellett megvárni a tendenciózusan téves makrogazdasági beruházásallokálás feltételeinek fölszámolódásához. A ’80-as évek elejének ismeretszintjét adottnak véve ez bizony nem nevezhető huszáros rohamnak. Addig, amíg a pénzügyi közvetítőrendszer nem alakult ki a piacgazdaságokra jellemző minőségben, amíg a banki működést ezer előírás kötötte, s profitja főleg nem a hazai megtakarítás hazai beruházássá történő átalakításából származott, addig a bankreformoktól nem volt érdemes növekedésösztönző hatást várni. Úgy tűnik, e reformok elhúzódása az évtizedünkben eddig tapasztalt gazdasági lanyhaság egyik magyarázó tényezője.
A gazdasági fejlődést hosszú távon megalapozó humán tőke fölhalmozását a kormányzati politika rendre az oktatás tömegesítésének népszerűséghajhászó, ámde a feltételek létrehozásával keveset törődő gyakorlatával vélte pótolhatónak. Utóbb a humán tőke fölhalmozását némelyek az egy oktató által kibocsátott oklevelek számával, az egy oklevél megtermeléséhez szükséges munkaórák számával és más “kifinomult” módszerekkel azonosították. Pedig az emberi tőke nemzetközileg is és az országon belül is a legmobilabb. Az az egyetemi oktató, aki gyógyszerügynökölésből vagy számviteli kft.-jéből teremti meg családja megélhetését, bár jól teszi, de ezzel nem járul hozzá a gazdasági növekedéshez. Az egymást követő kormányzatoknak a legjobban képzett és legmobilabb fiatal réteg gondjai – és a brain drain – iránti riasztó érzéketlensége sajnos kérdésessé teszi, hogy a kandidátusi/Ph. D. oklevelek számával operálva jogos-e nálunk olyan makroökonómiai regressziókat képezni, mint a neoklasszikus növekedési elméletben szokásos. Az elmúlt két évtized ismétlődő kormányzati nekibuzdulásai tehát a legritkább esetben sem a gazdasági növekedést tartósan és konkrétan a mi viszonyaink közt megalapozó intézkedésekben öltöttek testet.
Ha a ’80-as években a fizetési mérleg átmeneti javulása a “gázt adhatunk” jelzéssel volt egyenértékű, a ’90-es évekre kifinomultabb kapcsolat jött létre. A magát jobbközépként definiáló kormányzat a nyugati baloldali kormányok gazdaságélénkítő receptjéhez fordult – a már idézett fölismerések semmibevételével. Úgy gondolta, hogy kis, nyitott gazdaságban csak vagy főképpen a kormányzati szándékon múlik a kamatszint. Úgy gondolta, hogy recesszió idején a fiskális túlköltés még áldásos, stabilizáló hatású is. Úgy gondolta, hogy ha emellé pénzt pumpál a gazdaságba, az hitelbőséget, utóbbi pedig vállalkozási boomot vált ki. Amikor aztán kiderült, hogy a pénzbőséget – a bankrendszer közvetítésével – a fiskális hiányok betömésére is lehet használni, méghozzá átmenetileg infláció nélkül, könnyű szívvel váltotta át e hiányokat a fizetési mérleg hiányává 1993-94-ben. Így bonyolultabb módon jött létre a növekedés és az egyensúly ellentmondása, ámde a két év fizetésimérleg-hiányát azonos időszak exportteljesítményéhez mérve világos, hogy ez a növekedés nem volt fönntartható/finanszírozható.
A Bokros-csomag visszazökkentette az országot a finanszírozhatóság pályájára. Az 1995. és az 1996. évi adatok ismeretében állítható: még csak nem is hibernálta a magyar gazdaságot, bár a növekedés mértéke kicsi. Az egy évtizede változó intenzitással megvalósuló reformok hatására azonban a magyar gazdaság a ’90-es évek utolsó harmadában már nem olyan, mint másfél évtizeddel ezelőtt volt. Az elmúlt évtizedben nem voltak a gazdaság szerkezetét merevítő, exportverseny-képességét semmibe vevő nagyberuházások. Az a tény, hogy a kivitelben – főleg az iparban – a nemzetközi vállalatok vannak túlsúlyban, önmagában is biztos jele annak, hogy a saját pénzüket kockáztatók a kiviteli teljesítmény esélyét derűlátóan ítélik meg – ellenkező esetben nincs profitjuk.
Megváltozott az intézményi rendszer is. A mindenkori kormánynak egyre kisebb lehetősége van arra, hogy ideológiai vagy választási megfontolások alapján makroökonómiai értelemben szerkezetátalakító döntéseket hozzon. 1997-re a Nemzeti Bank is kezd jegybankká válni, s a fiskális terheket végre a fiskális hatóságnál mutatják ki. A törvényhozók számára ugyan kellemetlen a valósággal szembesülni, de ez nem kisebbíti annak a kedvező ténynek a jelentőségét, hogy ily módon az önkényes osztogatásra csábítást a valós fiskális teher számbavétele korlátozza.
Az elmúlt évtized átalakulása után a magyar gazdaság továbbra is kis, nyitott gazdaság maradt; importtakarékos vagy csökkenő importrugalmasságú növekedéssel számolni legalábbis valóságidegen föltételezés. Ugyanakkor nyolcadik éve tart a külkereskedelem liberalizálása. Mára megszűnt az a sok évtizedes kiéheztetettség, amely az 1989-91. évi importfolyamatokat jellemezte. Az Európai Megállapodás és a Világkereskedelmi Szervezet szerződéses kötelmei miatt az importőröknek kevéssé kell tartaniuk a protekcionizmustól. Minél valószínűbb, hogy holnap is lehet importálni, annál kisebb az esélye annak, hogy a külföldi árucikkeket kampányjelleggel föl akarnák halmozni. Empirikus felmérések arra utalnak, hogy már 1992 óta nem elsősorban a vámpótlék, a globálkvóta, hanem a belső kereslet nagysága szabályozza az importot. Ez pedig azt jelenti, hogy ugyan nincs növekedés a magyar gazdaságban a behozatal bővülése nélkül, de az előttünk álló években a növekedésnek nem kell a fajlagos importigény növekedésével járnia. Az ’50-es és a ’80-as évektől eltérően a növekedés nem lesz külkereskedelmi korlátos.
Ha föltételezzük, hogy a mindenkori magyar kormánynak prioritása – azaz más megfontolásokat valóban maga alá rendelő célkitűzése – az EU-tagság elnyerése 2002-2003 körül, akkor a magyar tárgyalófélnek hihetően kell tudnia képviselni azt az álláspontot, hogy az ország érett a gazdasági és a monetáris unióra. A sokat idézett spanyol és görög csatlakozás idején ez nem volt szempont, hiszen akkor még az egységes európai okmány is az újdonságok közé tartozott (a görögök felvételekor nem is létezett még). A Földközi-tenger melléki országok a csatlakozáskor zárt, nem pedig nyitott importrezsimmel rendelkeztek. Az egységes piac hiánya hosszú átmeneti időket és széles körű kivételeket (derogációkat) tett lehetővé. Az árfolyamrendszer nem tartozott a közösségi vívmányok – s a felvételi példák – sorába.
Az eltérések jól mutatják: a később csatlakozó országnak nagyobbat kell ugrania ahhoz, hogy az EU gyorsuló vonatát elérje. Ez nem a mi fejlettségi szintünk, hanem az ő integrálódási gyakorlatuk függvénye. Ez esetben pedig a csúszóárfolyam mértékének rendszeres csökkentése, s az ezt megalapozó, nagyon határozottan antiinflációs politika olyan külső követelmény, amit egész addig nem lehet megkérdőjelezni, amíg magát az EU-csatlakozást nem vitatjuk. A csatlakozás lassítása pedig szükségképpen még nagyobb ugrást követelne meg egy későbbi időpontban, így az se nemzeti érdekvédelemnek, se reális közeledési stratégiának – és így komoly gazdaságpolitikai alternatívának – nem tekinthető.
Tekintettel arra, hogy a jelenlegi magyar inflációs szint – amely az idén érheti el újra az 1994-es, illetve az 1989-es mértéket – nemcsak az EU-érettségtől, hanem a hazai érdekek és a józan ész által is megkövetelttől is igen messze van, a növekedésgerjesztő tervezeteknek nemcsak a hasznuk, de a realitásuk is kérdéses. E sok szempont szerinti érettségi mutató – az inflációs – tekintetében sem szociális, sem vállalkozói, sem nemzetközi oldalról nincs ok az elégedettségre. Sőt, közismert, hogy e “mérsékelt” szintre beragadt inflációnak előbb az egyszámjegyűre csökkentése, majd – cseh, görög, spanyol és más példák szerint – 5 százalék alá szorítása egy-egy újabb minőségi ugrást jelent/követel meg. Mivel nem mi választhatjuk meg, hogy milyen integrációba, s mikorra léphetünk be, a feladat lényegében adott. A magyar gazdaságpolitikának tehát a következő öt évben kell(ene) két olyan nagy lépést megtennie, amelynek alapja a bizalom, méghozzá több millió háztartás és sok ezer vállalkozás bizalma.
Nem lesz-e nagyon lassú az a növekedés, amely az infláció letörésének elsődlegessége mellett jön létre a magyar gazdaságban? Ez a – közszereplőktől gyakorta hallható – kérdés elméletileg indokolatlan, gyakorlatilag azonban azoknak az évtizedeknek a tapasztalatát jeleníti meg, amikor a növekedés és a pénzügyi egyensúly valóban élesen szemben állt egymással a magyar gazdaságban. A fönt vázolt változások alapján ennek egyáltalán nem kell így lennie. Nyilvánvaló, hogy egészen mást jelent 2,5 milliárd dolláros kereskedelmimérleg-hiány 5, mint 15 milliárd dolláros exportbevételnél; mást akkor, ha a szolgáltatások, jövedelmek és viszonzatlan átutalások egyenlege súlyosan negatív, mint ha érzékelhetően pozitív. Egy-egy kiragadott szám alapján nem vélelmezhető az elégtelen növekedés elkerülhetetlensége. Sőt, a helyreállítási periódusok elmélete szerint, ha a gazdaságot nem éri újabb, Bokros-csomagszerű kiigazítás, akkor nehezen kerülhető el a növekedés monoton gyorsulása. Az EU-csatlakozási tárgyalások megkezdésének bejelentése várhatóan nagyobb tőkebeáramlást indít el, mint maga a csatlakozás. Így pedig a hazai beruházás nem függ közvetlenül és kizárólag a hazai megtakarítás növekményétől.
Utóbbi döntő szerepe miatt nagy baj lenne, ha a nyugdíj- és részben az egészségbiztosítás reformja semmiféle szerepet nem játszhatna a hazai tőkepiac fejlesztésében. A reformelképzelések veleje éppen abban állna, hogy a jelenleg adóként működő elvonás makro- és mikroszinten egyaránt hosszú távú magánmegtakarítássá alakulhasson. Itt van az a tartalék, amit a növekedés gyorsításának hívei olyan kétségbeesve keresnek! Az átalakítások révén ugyan aligha kerülhető el a mai jövedelemelosztási szerkezet megbontása, azt állítani azonban képmutatás, hogy reformok híján, a mérsékelt – kétszámjegyű – infláció révén nem következne be ugyanez, közvetett módon. Minél fontosabbnak tekinti a döntéshozó azt, hogy a növekedés gyümölcseiből a létrehozók széles köre részesüljön, annál kisebb lehetőséget lát a beruházási ráta fogyasztáskorlátozással történő emelésére. Utóbbi esetben viszont csak az elosztórendszerek piacosítása révén jön létre az a megtakarítás, amely befektetési célokra mobilizálható.
Az elmondottakkal eljutottunk a hazai gazdaságfejlődés legizgalmasabb kérdéseihez. Egyfelől jól látható, hogy milyen nehéz a konvencionális modellekben adottnak tekintett tényezőkkel – például a megtakarítással, a beruházással vagy az inflációval – kapcsolatban indokolt hipotéziseket megfogalmazni. Ezek nagysága ugyanis jórészt a közszereplők és a társadalom reakcióitól függ, ami az ökonometriában külső adottság. Ezen mit sem változtat a nemzetközi szervezetek és a sajtó jó része által mesterségesen gerjesztett privatizációs és növekedési munkaverseny, a “mikorra érjük utol Ausztriát” típusú, a régi idők zenéjét idéző kérdésfölvetés gyakorisága.
Az ország integrációérettsége és az átalakulás azonban korántsem ezeken a – természetesen nem mellékes – körülményeken áll vagy bukik. Az átalakulás sikere végső soron azon múlik, hogy létrejönnek-e a széles értelemben vett fejlődés feltételei, s hogy e fejlődés fönntartható-e. A fejlődés a növekedésnél szélesebb fogalom, amely környezeti, kulturális, civilizatorikus és szociális elemeket is tartalmaz; nem fogadja el, hogy a gazdasági teljesítményt néhány naturális mutatóval vagy pénzügyi jelzőszámmal kellene vagy akár lehetne közelíteni. Nem is mondható meg mindig, mi a kemény tény, és hol kezdődik az értelmezés. Egyértelművé teszi ezt a környezet szempontjának sokszálú megjelenése. De szociális oldalról is kérdésessé válik az a növekedés, amelybe a 25 év alattiak közel fele be se tud kapcsolódni, s így évtizedekre eltartotti helyzetbe szorul. Mindez közvetlenül kötődik a fönntarthatóság kérdéséhez is, hiszen nem kérdéses, mekkora a határhozama annak a tulajdonnak, amelynek profitját teljes egészében a tulajdon megőrzésére kell fordítani.
A növekedés üteménél tehát fontosabbnak tűnik annak minősége. Ez olyan hagyományos kérdésekre is kiterjed, hogy a növekedés beindulása mennyiben eredményezi a foglalkoztatás bővülését. Társadalompolitikai okokból és a fenntarthatóság miatt célszerű lenne megőrizni a hazai gazdaság egyik sajátos előnyét: az amerikait idézően szabad munkapiacot. Ez az oka annak, hogy nálunk – Lengyelországtól és Spanyolországtól eltérően – már viszonylag szerény növekedés is érezhető foglalkoztatásnövekedéssel jár. Az összefüggés nyilván még erősebb, ha a feketegazdaság foglalkoztatási hatásait is tekintetbe vesszük. Rendkívüli veszélyek forrásának tűnnek azok, az integrációs követelményekre hivatkozó törekvések, amelyek a Nyugat-Európát tartósan alacsony foglalkoztatásra, magas mellékköltségekre, s így a legtermelékenyebb tényezők kitelepülésének elviselésére kényszerítő megoldásokat gyorsított eljárásban vennék át. Minél fontosabbnak tekinti az elemző a foglalkoztatás szempontját, annál erőteljesebben kell szorgalmaznia a társadalombiztosítási járulékok mértékének csökkentését és a jelenlegi etatista rendszerek mielőbbi, vállalkozói jellegű átszervezését.
Piacgazdaságban egyáltalán nem értelmezhető a növekedésnek az, a tervgazdaságból származó felfogása, amely a növekményt egyenletesen eloszthatónak véli, méghozzá előzetes alkuk útján. Az érdekegyeztetés sokakat kiábrándító tapasztalata Magyarországon egyértelműen igazolta: a hazai piac már eljutott érettségének arra a fokára, ahol az effajta törekvések teljesen illuzórikusak. Ezt tudatosítva az érdekképviseletek is eredményesebbé válhatnának, ha a figyelmüket eddig teljesen lekötő nominális változók helyett a reálváltozókra összpontosítanának. Ilyenkor tűnne ki az infláció révén megvalósuló civilizálatlan újraelosztás elfogadhatatlan mértéke, különösen a legvédtelenebbek – például a nyugdíjasok – körében. A csökkenő infláció révén éppen ezek a rétegek nyerhetnék a legtöbbet, ráadásul az újraelosztás nyílttá válásával egyre nehezebbé válik azoknak a feladata, akik mások pénzéből kívánják saját gondjaikat rendezni.
A növekedés minőségének fontos összetevője, különösen nálunk, a területi megoszlás is. Jól látható, hogy az ország nyugati és középső részében a saját kezdeményezésre és a működőtőkére épülő megoldások életképességéhez nem kell külön munkapiaci rendőrt vagy tb-revizort telepíteni minden egyes vállalkozáshoz. Ugyanakkor az ország keleti fele és az északi depressziós térségek talpra állításának súlyos akadálya az a felfogás, amely területek helyett ágazatokban, életfeltételek és vállalkozói klíma helyett agrártermény-tonnákban gondolkozik. Az Európai Unió egyik előnye már most, de még inkább a várható reformok után, hogy sírásra egyre kevésbé lehet pénzt kapni. Lehet viszont megvalósíthatósági tanulmányokkal kidolgozott, alátámasztott tervekre, saját erő felmutatására és a saját kormányzat támogatásának kiegészítésére. A nálunk teljességgel a történelmi hagyományok alapján működő szervezetrendszer tehát azt, aki magától nem nagyon vállalkozókész, nemigen teszi alkalmassá arra, hogy uniós pénzekből álljon talpra. Márpedig a fogadókészség megszervezése fontos előfeltétele az uniós tagságból adódó potenciális előnyök kiaknázásának.
Ebből belátható, hogy a kormányzatnak központi és helyi szinten is nagy szerepe van a fenntartható növekedés feltételeinek kialakításában. Miközben se hivatása, se pénze nincs termékek termelésének és értékesítésének megszervezésére, az ő feladata a társadalombiztosítás, az igazságszolgáltatás és a területfejlesztés kérdésében a rendszerjellegű változások elindítása. Elvileg persze akár a közösségi választás és ennek nyomában a magánszektor hajlandóságára is lehetne bízni a közhasznú javak vagy a külső gazdaságosság forrását jelentő beruházásokat. Szociológiai és történelmi ismeretek birtokában azonban ez a fölvetés naivitás, különösen a magyar viszonyok között. Minél tovább és minél szélesebb körben él a magyar vállalkozók körében a második gazdaságból hozott betyármentalitás, kétkedés és nagyon rövid távú szemlélet, amelyet a kormányzati rögtönzés és önkény csak súlyosbít, annál valószínűbb e közhasznú javak elégtelen kínálatából adódó piaci kudarc. Magyarország nem Texas; itt nem kell mindent újra felfedezni vagy kiépíteni, mint száz éve Amerikában. Olcsóbb és eredményesebb is a meglévő rendszerek működőképességét megőrizni és azokat ésszerűsíteni, például az iskolaügyben és a tömegközlekedésben, mint – ki tudja, hányadszor e században – ismét új lapot nyitni. A közbiztonság és az igazságszolgáltatás területén például nehéz lenne Amerikát ugyanolyan élenjárónak tekinteni, mint például az űrkutatásban.
Az elmúlt két évtizedben már egyre szembetűnőbben kimerülőben vannak azok a tartalékok, amelyek a gazdasági rendszer közegét jelentő társadalmi infrastruktúrát az anyagi ösztönzés ellenében is működtették. Az iskolarendszer, a bíróságok, az államigazgatás, a közbiztonság, az általános civilizációs szint mind olyan értékek, amelyek fönntartása nem hozható összefüggésbe a konjunktúramutatók alakulásával. Tartós növekedéshez e környezetet tartósan és színvonalasan kell biztosítani. Úgy tűnik, a növekedés e kötőszövete, az üzleti irodalomban “intangibles” néven ismert, a fizikainál sokkal fontosabb tőkeelemek leépülése válhat a tartós gazdaságfejlődés fő akadályává Magyarországon. S miközben a kormányzat természetesen nem pótolja a civiltársadalmat, utóbbi és az üzleti élet sem képes, de nem is hivatott a kormányzatot pótolni. Tévedésbe esünk, ha a megfoghatatlan tőke létrehozását is a fizikai tőkétől várjuk; a kudarcot vallott kormányzat helyére csak nagyon egyszerű modellben lép be a piac, s akkor se igazán sikerrel.
(A szerző az Európai Gazdaság-összehasonlító Társaság – EACES – alelnöke)
