Az EGB legfrissebb kereskedelmi jelentése azt a véleményt képviseli, hogy Közép- és Kelet-Európa integrációját az Európai Unióba nem kell túlzottan siettetni, hanem körültekintően, egy hosszabb “aktív közelítési fázis” beiktatásával kell útnak indítani.
Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (EGB) szerint a felvételre törekvő államok EU-tagsága legkorábban a következő évtized második felében, tehát 2005 után lehet aktuális. Ezt igazolják a korábbi brüsszeli csatlakozási fordulók tapasztalatai is, amelyek négy-, illetve kilencéves tárgyalási fázisokat tettek szükségessé.
A jelentés elemző részében az EGB-szakértők megállapítják, hogy Közép-Kelet-Európa legtöbb gazdasága viszonylag nyitott. A GDP-ből az exporthányad 19 százalék (Lengyelország) és 50 százalék fölötti érték (Magyarország, Észtország) között változik. 1989-ben ebből még csak 43 százalék irányult a nyugati ipari országokba, 1995-ben viszont már közel kétharmad rész; ezt csaknem egészében az EU szívta fel. Ezzel szemben a megfigyelési időszak alatt a Közép-Kelet-Európán belüli régióközi árucsere tulajdonképpen összeomlott. Az újbóli feléledés első jelei még csak a kereskedelem új finanszírozási struktúráinak megteremtésében mutatkoznak – mindenekelőtt a közép-európai CEFTA és a baltikumi BFTA szabadkereskedelmi egyezményekben.
Az összeurópai térségbe való fokozódó gazdasági bekapcsolódás tényének regisztrálása után a jelentés megállapítja, hogy maga az EU is több belső integrációs problémával küzd, intézményileg nincs felkészülve egy újabb bővítésre. Közép-Kelet-Európa országai pedig a gazdasági élet legkülönbözőbb területein még túlságosan is elmaradnak Nyugat-Európától ahhoz, hogy lehetséges lenne gyors, harmonikus beolvadásuk a meglévő EU-keretekbe. Az EGB-titkárság úgy érvel, hogy egy erőltetett integrációs dinamika esetén Közép-Európa számára a rövid távú költségek a kétségtelenül várható hosszú távú hasznot “pszichológiailag kedvezőtlenül elhomályosítanák”.
Ezért az EGB-szakértők egy olyan tervhez nyúlnak vissza, amelyet még a berlini fal leomlása után, a reform-eufória kezdeti időszakában dolgoztak ki és tettek közzé. Akkoriban az EGB egy, az egykori keleti tömb számára folyósítandó nyugati segélyprogram mellett szállt síkra, amely a “Marshall-terv” jelentősen módosított formája lett volna (kevesebb pénzügyi és több gyakorlati, technikai segítség). Most ismét elővették ezt a tervet, és tovább finomítva “csatlakozási stratégiának” nevezték el.
Ez a “csatlakozási stratégia” öt alapvető elemet tartalmaz, amelyek egy több részből álló, konkrét intézkedési programmá bővíthetők ki. 1. Az EU sokkal aktívabb partnere lehetne a közép-kelet-európai kormányoknak a gazdasági reformfolyamatok koncepcióinak meghatározásában. 2. Jelentős és jól irányzott technikai segítségre van szükség, hogy a reformországokat közelítsék az EU-tagság követelményeihez. 3. Az EU-nak újra kell gondolnia pénzügyi segélyprogramját, és azt specifikusan a reformországok jövőbeni csatlakozási igényeihez kell igazítania. 4. Segítséget kell nyújtania a Nyugat- és Közép-Kelet-Európa közötti intézményi eltérések mérsékléséhez. 5. Elő kell segítenie a regionális gazdasági együttműködést a reformországok között.
Egy ilyen stratégia konkretizálásaként az EGB-titkárság egy egész sor intézkedést irányoz elő. Az EU-piacok hozzáférhetőségének könnyítése a közép-kelet-európai export számára az úgynevezett EU-Európa Megállapodás keretében nagyrészt már megvalósult (kivétel: a különösen érzékeny termékek). A hivatalos tőketranszfereket a jövőben úgy kell irányítani, hogy felvevőképessé tegyék az infrastruktúrát a magánberuházások számára. Kiemelt figyelmet kell fordítani a gazdaság szerkezeti problémáira, mindenekelőtt a “hagyományos iparágak” esetében, mint a vas, az acél, a szén és a textil. A tartós reformakarat hitelességét bizonyítaná Közép- és Kelet-Európa csatlakozása egy makrogazdasági stabilizációs politikához.
