Az ázsiai siker megértéséhez abból kell kiindulni, hogy az egy főre jutó termelés tekintetében mekkora a különbség a kistigrisek és a világ legfejlettebb gazdaságai között. Ez a differencia határozza meg a felzárkózás lehetőségét.
A kelet-ázsiai gazdaságok ugyanis felzárkózóban vannak. Az egy főre jutó GNP 1970 és 1995 között Dél-Koreában tizenegyszeresére, Hongkongban négyszeresére, Thaiföldön pedig három és félszeresére emelkedett. Dél-Koreában 1970-ben az egy főre jutó reáljövedelem – vásárlóerő paritáson számolva – 15 százaléka volt az amerikainak, két évvel ezelőtt viszont már több mint 40 százaléka. Ugyanez a mutató Thaiföldön az elmúlt huszonöt év alatt az amerikai érték 11 százalékáról 28 százalékára nőtt. Ez maga a létező konvergencia…
Nyilvánvaló, hogy a gyors növekedés lehetősége a még meglévő különbség függvénye. Jeffrey Sachs, a Harvard egyetem professzora szerint a növekedési ütemet az egy főre jutó reáljövedelem megduplázódása átlagosan 1,4 százalékponttal csökkenti. Ha e jövedelem-mutató az Egyesült Államokban tartósan évi 1,5 százalékkal fog emelkedni, akkor Japánban ugyanilyen ütemű, Dél-Koreában valamivel 3 százalék feletti, Thaiföldön pedig 4 százalék körüli növekedésre lehet számítani. A térség kapcsán az az igazán meglepő fejlemény, hogy viszonylag sok országnak sikerült megragadnia a kínálkozó alkalmat, s modern technológiát és vezetői menedzsment-ismereteket importálnia, megközelítve így a fejlett országokban mért jövedelmeket. A sikeres országokban prioritást élvezett a gazdasági növekedés; okos makrogazdasági politikát folytattak; kiugróan magas megtakarítási rátát teremtettek; megszüntették a kereskedelem, főként az export akadályait; a piac által ösztönzött irányokba avatkoznak be; s tömegessé tették az oktatást.
A jelenlegi zavarok következtében felmerült a kérdés, hogy lényegtelenné váltak-e a gyors növekedésnek ezek a nélkülözhetetlen erői. A piaci tájfun által leginkább érintett országoknak – Thaiföldnek, Malajziának, Indonéziának és a Fülöp-szigeteknek – még igen sok behoznivalójuk van, s elképzelhető, hogy nem tartható fenn a kilencvenes évek elején tapasztalható kimagasló bővülési ütem. Ám a korábbi növekedési ráta éles hanyatlása sokkal valószínűbb Szingapúrban vagy Hongkongban – ahol pedig kevesebb gondot okoztak a piacok -, mint Thaiföldön, Malajziában és Indonéziában.
A nemzetközi környezetet szemügyre véve, semmilyen jel sem utal arra, hogy a gyors növekedés ne lenne fenntartható. Igaz ugyan, hogy a kelet-ázsiai országoknak alkalmazkodniuk kell a Kína által támasztott fokozott versenyhez, ám az utóbbi ország növekedése lehetőségeket is teremt számukra (mint az Egyesült Államok növekedése Kanadára).
Ha nincs okunk azt hinni, hogy a gyors növekedés véget ért, akkor miként magyarázhatjuk meg a jelenlegi eseményeket? – teszi fel a kérdést a Financial Times. A lap válasza: a kelet-ázsiai gazdaságok esetében a bajoknak nincsen tökéletes – sem rövid, sem hosszú távú – magyarázata. Az ok a dollárnak elsősorban a jenhez képesti ingadozásában rejlik, ami ráadásul erősen irányított árfolyamok mellett, valamint fejletlen pénzügyi rendszerekben zajlott le.
Az okok rendszere a legegyszerűbben Thaiföldnek, a földrengés epicentrumának példáján mutatható be. A dollár 1995 tavaszáig tartó gyengesége idején az amerikai pénzeszközhöz kötött valutájú gazdaságok kimagasló versenyképességet értek el. Ez is hozzájárult a kivételes növekedéshez: 1990 és 1995 között például a thai gazdaság évi átlagban 8,4 százalékkal bővült. A rohamos növekedés, plusz a feljövő piacokkal kapcsolatos eufória nagyarányú tőkebeáramlást indukált. Az említett fél évtizedben Thaiföld képes volt megbirkózni a folyó fizetési mérleg átlagosan 7 százalékos hiányával. Ha az árfolyam lebegő lett volna, akkor a tőkebeáramlás felhajtotta volna a valutát. A fix ráta mellett azonban az inflációs többletkeresletet serkentette, mégpedig oly módon, hogy alacsonyan tartották a kamatlábakat és – elsősorban beruházási céllal – ösztönözték a hitelfelvételeket. Tekintettel a fix árfolyam melletti elkötelezettségre, a monetáris politika keveset tehetett az ügyben.
A történtek tehát nagymértékben tulajdoníthatóak annak, hogy ezen országok oktalanul ellenálltak a piac leértékelési nyomásának. A kelet-ázsiai árfolyamoknak az erősödő dollárral szembeni hanyatlása azonban – nemzetközi mércével – még most sem számít kivételesnek. A német márka például 1996 és 1997 szeptembere között nagyobb mértékben értékelődött le az amerikai dollárral szemben, mint a malajziai dollár.
A térség egészének egyébként jót tesz a leértékelés. Az érintettek dolga, hogy – kihasználva a kínálkozó alkalmat – rendet tegyenek saját házuk táján. Ez azért lehetséges, mert a térség korábbi teljesítménye nem volt csoda. Ugyanebből következően, a növekedés a helyes politikák folytatásától függ. A lehetőséget persze el is lehet mulasztani – amint azt például Latin-Amerika történelme már olyan sokszor megmutatta.
A kelet-ázsiai modell tehát nem omlott össze. Sokkal inkább arról van szó, hogy a fix árfolyam és a torz pénzügyi rendszer kombinációja nem egyeztethető össze a stabil növekedéssel. S ez a kelet-ázsiai zavarok igazi tanulsága.
