Nagy vihart kavart agrárberkekben, hogy a kormány több élelmiszer-ipari céget ingyen a szövetkezeteknek akart adni. A privatizációs törvény módosítása során erről beadott MSZP-s indítványt végül elvetette a T. Ház. Pedig a szövetkezeti típusú privatizációnak elnevezett – nem túl sikeres – próbálkozás célja: a szoros termelői-feldolgozóipari kapcsolat fontos lenne az élelmiszer-gazdaság hatékonyabbá tételéhez.
A kormány döntése alapján az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának 1995. áprilisi határozata hat – 100 százalékos állami tulajdonban lévő – társaságot szánt az évek óta húzódó szövetkezeti privatizációra. Időközben azonban három cég már elkelt, így csak a Gemenc Gabonát, a Ringát és a Tokaj Kereskedőházat tudták ingyen felajánlani. Pedig ezzel az egyszeri vagyonjuttatási akcióval régi adósságát törlesztette volna a kormány. Azt, hogy az agrártermelők (különösen a szövetkezetek) kárpótlási jegyeik felhasználásával kedvezményesen jussanak feldolgozó-ipari tulajdonhoz a privatizációban.
A csaknem kétszázmilliárd forint jegyzett tőkéjű állami élelmiszeriparból ugyanis eddig – a vagyonkezelő tervei alapján – mindössze 11 milliárd forint értékű kárpótlási jegyet számítanak be összesen 35 állami társaság többségi tulajdonának megszerzésére. (Arról még becslés sincsen, hogy e kedvezménnyel mezőgazdasági szövetkezetek vagy a jegyeket felvásárló befektetői csoportok, brókercégek jutottak tulajdonhoz. Még kevésbé ismert, hogy e magánosított cégekből mennyi maradt agrártermelői, szövetkezeti tulajdonban.)
Az mindenesetre tény, hogy az agrártermelők nem váltak meghatározó (rész)tulajdonossá az élelmiszeriparban. Nem jött tehát létre a szoros (tulajdonosi érdekeken alapuló) termelői-feldolgozói-értékesítési kötelék: a “vertikális integráció”. Ettől a kapocstól pedig azt várták a szakemberek, hogy versenyképesebbé tegye az ágazatot. A biztos alapanyag-ellátással, jó minőségű nyersanyaggal eredményesebbé válhat a feldolgozó. Jelenleg ugyanis az élelmiszer-ipari ágazatok többségében 20-40 százalékos a kapacitásfelesleg – vagy azért, mert nincs vevő, vagy azért, mert nincs elég nyersanyag. Az integrációval a tulajdonos termelő is jól jár, mert évekre előre le tudja kötni az áruját, nem kell tartania az esetleges túltermeléstől. Az így hatékonyabban előállított termék sikeresebb, versenyképesebb lehet. A termelői-feldolgozói tulajdonosi érdekkapcsolat fontosságát jelzi, hogy a nagyobb élelmiszer-ipari cégek, húsfeldolgozók igyekeznek saját alapanyag-előállító üzemeket, hizlaldákat vásárolni (a Zalahús példájáról: Figyelő, 1996/19. szám).
Az irigyelt dán és holland gazdaságban az élelmiszer-feldolgozás zöme a nagy szövetkezeti társulások birtokában van. Ám a magyar közösségek abban is különböznek a hatalmas tőkét felhalmozott nyugati “rokonoktól”, hogy nincs elég pénzük. (Ezért jött volna jól nekik az ingyenes juttatás.) Így általában nem tudják a kedvezményesen megszerzett cégekben az alaptőkét emelni, a fejlesztéseket fizetni – s így inkább eladják azokat, mint hogy veszteséget termeljenek.
A nyugati mintára több magyar “feldolgozói szövetkezeti” modell is készült. Az egyiket a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) alkotta az ÁPV Rt.-vel közösen. A másikat – még 1995. decemberre – a Földművelésügyi Minisztérium vállalkozási főosztálya dolgozta ki a hatályos jogszabályokkal összhangban. A privatizációs törvény tavalyi módosításakor azonban már ettől merőben eltérő változatról tárgyaltak. Az FM-es ajánlat szerint a szövetkezeteknek nem adták volna ingyen a vagyont: a privatizációs pályázat meghirdetése után a beszállító termelők, a cég dolgozói erre a célra létrehozott szövetkezései (konzorciumai) kapták volna meg a feldolgozóüzemeket, vagyonkezelésre. (Innen a szövetkezeti privatizáció elnevezés.) Pedig az érdekelt termelők – állítólag a kísérleti privatizációs formáról szóló döntés kikényszerítésére – már 1996 júliusában a Gemenc Gabona Rt., decemberben pedig a Ringa Húsipari Rt. térségében előre megalakították szövetkezeteiket.
A szövetkezeti típusú privatizáció ellenzői sem az integrációt, hanem a megvalósítás módját bírálták. Szerintük nem mindegy, hogy a feldolgozó milyen szövetkezeté lesz. A nyugat-európai modellben a termelők magánvagyonukból, külön erre a célra hozták létre az értékesítési-feldolgozási szövetkezéseket. A parlamenti vitában az a vád is elhangzott, hogy “egy bizonyos, volt termelőszövetkezeti körnek” – elsősorban termelésre szakosodott közösségeknek – juttatta volna a vagyont az állam. (Ezt a MOSZ visszautasította. Állásfoglalásában politikai hisztériakeltésnek minősítette, hogy egyesek a “Tocsik-ügyhöz” hasonló adománynak, az állami vagyon kliensrendszerű osztogatásának titulálták a módosítási indítványt.) Az ellenzők arra is előszeretettel hivatkoznak, hogy a készpénzzel vásárlókat, a többi agrártermelő vállalkozást sem lehet háttérbe szorítani a szövetkezetekkel szemben, mert ez az alkotmányt sértené. Ugyanígy az is, ha a kárpótlás okozta bajokat más vállalatok rovására orvosolnák.
Az Élelmiszerfeldolgozók Országos Szövetségében (ÉFOSZ) is úgy vélik: ingyen senkinek semmit. A privatizáció nem cél, csak eszköz; annak érdekében, hogy – függetlenül a társasági formától – a versenyképesebb jelentkező legyen tulajdonos. Az, aki működtetni tudja a vagyont, aki képes az alaptőke emelésére és a fejlesztésre. A feldolgozói szövetség szerint bátor feltételezés a legendásan tőkeszegény mezőgazdasági szövetkezetekről azt feltételezni, hogy az adósságokkal terhelt vagyont saját erőből (támogatások nélkül) működtetni tudják. Szövetségi adatok szerint a mezőgazdasági szövetkezetek nemcsak kárpótlási jeggyel szerzett üzemeiket, hanem 1990 után még a saját alapítású élelmiszer-feldolgozó részlegeiket is eladták tőkeerős befektetőknek. Ingyenes átadás helyett a szövetség is inkább azt javasolja, hogy a másodlagos szövetkezések – ha a privatizációs pályázaton megfeleltek – először vagyonkezelésre kapják meg a feldolgozó társaságokat. Csak ha a próbaházasság sikeres, azután adják tulajdonukba. (Az ingyenes juttatatás mellett egyébként a MOSZ maga is a vagyonkezelést javasolta privatizációs technikaként.)
Hasonló kifogásokat fogalmazott meg a parlamenti vitában az ellenzéki Raskó György (FM-es ex-államtitkár), aki a szövetkezeti lobby próbálkozásának tartja az elvetett indítványt. Az ingyenes átadásnál, mondta, nehéz lenne igazságosan kiválasztani a több száz beszállítóból, hogy melyik kapja meg a nagy értékű vállalatokat. A mintegy 2,5 milliárd forint értékű eszközzel rendelkező Ringa megszerzése például igencsak csábító – különösen, ha ingyen adják. Raskó mint közgazdász az átadott vagyont még oszthatatlan szövetkezeti tulajdonban se látná biztonságban. Mint vállalkozó pedig ezer ötletet tudna felsorolni, miként lehetne “kimenteni” az efféle közös értéket.
A vertikális integrációhoz Raskó szerint nem ingyen, de kedvezményesen a pénzügyi befektetők előtt nyitott termelői szövetkezéseknek kell adni a feldolgozókat. E közösségekben a működtetéshez szükséges tőkeemelést végre tudják hajtani. A pénzügyi befektetőknek is nagyobb biztonságot ad, ha a feldolgozóban termelők is tulajdonosok. Így nem lesz baj az alapanyag-ellátással. A lehetőséget azonban a vállalatot eredményesen működtető cégvezetés és az MRP ajánlatának is meg kellene adni.
A kiszemelt társaságokban mindenesetre nem tűzték ki a fekete zászlót, amiért elmaradt az ingyenes átadás. A Gemenc Gabona vezérkara a diszkrimináció miatt sem örült volna az irányított, ingyenes vagyonjuttatásnak. A társaságnak 1994-ben már volt egy privatizációs kísérlete: akkor az MRP, a vezetés és egy magyar társaság is pályázott, ám a vagyonkezelő végül nem adta el a céget. Most az ÁPV Rt. újraindítja az értékesítést.
A Ringa vezérigazgatója, Jankó Ferenc is örül, hogy lezárult a törvénymódosítás miatti bizonytalanság. Szerinte az a fontos, hogy szerződéses kapcsolat legyen a termelők és a feldolgozó között. Az elmúlt években nyereséges társaság ugyan túljutott a konszolidáción, mintegy 600 millió forint forgóeszközhitelét azonban saját tőkével kellene kiváltani. Ehhez pedig pénzügyi (vagy legalábbis ilyen értelemben is erős) befektető kellene.
Az ingyenes szövetkezeti juttatás elmaradása mindenesetre jó lecke a szakmának. Megmutatta, hogy az észérveket, a jó szándékot könnyedén átlépheti a politika. Azt is, hogy a leggondosabban kimunkált modellek olykor fényévnyi távolságra állnak a magyar valóságtól. Például amiatt, hogy az alapanyag-termelésből nem származik elég pénz a dán-holland mintájú feldolgozói szövetkezések működtetésére, még akkor sem, ha ingyen adnák is a konzervgyárat.
Persze e felismeréssel nem jött létre a valóban üdvös integráció, a hosszú távú érdekkapcsolat. Enélkül pedig az ágazati áralkuban ellenérdekelt maradt a termelő, a feldolgozó és a kereskedő, akik egymás rovására próbálják jövedelmüket növelni. Tehát a pillanatnyi erőviszonyokon múlik, hogy kifizetődő-e a termelés, avagy sem. Ez pedig azt sejteti, hogy a jövőben is számíthatunk szélsőségekre az agrárpiacon: túltermelésre és hiányra egyaránt.
