Van egy szentimentális mondásuk az amerikaiaknak arról, amikor egy politikai vagy katonai hatalmasság a túlvilágra távozik, esetleg csak kihullik a hatalomból: “Öreg motorosok nem halnak meg, csupán eltűnnek a ködben.”
Ezt a kifejezést használta a New York Times a hajdani belgrádi kényúr, Szlobodan Milosevics december végi szerbiai választási vereségével kapcsolatban. Az immár összezsugorodott Jugoszlávia hatalmi gócpontjában a 18 párt szövetségéből álló demokratikus ellenzék (DOS) a 250 mandátumból 176-ot szerzett meg, tehát kétharmadost meghaladó többsége van. A köd mélyén azonban még ott rejtőzik Milosevics, akinek pártja összeomlásában is kapott 37 mandátumot. S ami még feltűnőbb, a két egymástól csak árnyalatokban különböző szélsőséges bandavezér, Seselj és (a nemrégiben meggyilkolt) Arkan hívei is szereztek 23, illetve 14 mandátumot.
A DOS győzelme teljes, a Milosevics-korszak véget ért. A ködben azonban még ott rejtőzik egy 74 mandátumos, potenciális zavarkeltésre vagy esetleg terrorakciókra is képes kisebbség. Ráadásul Szerbia elnöke továbbra is a Milosevicsről csak taktikai okokból “levált” Milan Milutinovics, a titkosszolgálat pedig a hasonló árnyalatú Rade Markovics kezében van.
További gond, hogy az amerikaiak Szerbia elleni légi hadjárata után is érintetlen hadsereg, a régió legütőképesebb katonai gépezetének helyzete és várható magatartása is tisztázatlan.
KRITIKUS SZÁZ NAP. Ahhoz, hogy ezt a ködöt egy egészséges szél elfújja, feltétlenül szükség van a DOS egységének fenntartására. A következő száz nap döntő lesz. Ha egységét addig a DOS fenn tudja tartani, akkor a január 15. táján megalakuló szerb kormány lehetőséget kap az első, határozott tisztogató lépések megtételére. Az egység kulcsa, hogy miképpen alakul a viszony Jugoszlávia (a Szerbiából és Montenegróból álló föderáció) elnöke, Vojiszlav Kostunica, valamint a DOS legaktívabb szervezetének, a Demokrata Pártnak a vezetője, Zoran Gyingyics között – aki Szerbia miniszterelnöke lesz. A hatalom gyakorlása szempontjából ez hagyományosan erősebb poszt, mint a föderáció elnökéé. Ez az erőkülönbség csak akkor egyenlítődhet ki, ha a tisztogatás elsöpri a szerb elnöki székből Milutinovicsot, s a helyét Kostunica venné át.
E két kulcsember karaktere és politikai stílusa olyannyira különböző, hogy szinte beprogramozható a közöttük előbb-utóbb kiéleződő rivalizálás. Kostunica mérsékelt nacionalista, aki egyben az abszolút legalitás alapján áll. Gyingyics ezzel szemben a hetvenes években szerezte doktori címét politikai filozófiából az akkori Nyugat-Németországban, ahol Herbert Marcuse, az “új baloldal” gurujának köréhez csapódott, az ennek megfelelő “zöld”, sőt anarchista kapcsolatokkal. Finoman szólva is mindenképpen ellentmondásosabb személyiség, mint a “tiszta képletnek” tekinthető Kostunica. Inkább megoszthatja, mint egyesítheti a soknemzetiségű állam széthullása után politikai és fizikai sokkok egész sorát elszenvedett jugoszláv társadalmat.
Mindez alapkérdés ugyan, de elsősorban a jövő problémája.
MONTENEGRÓ, KOSZOVÓ. A jelené mindenekelőtt a teljes káoszba süllyedt jugoszláv gazdaság további széthullásának megakadályozása és a gazdaságot kézben tartó bűnszövetkezetek felszámolása, s magának az államnak a léte. Az első politikai feladat Szerbia és Montenegró viszonyának rendezése. Montenegró elnöke, Milo Gyukanovics, aki már 1997-ben szakított Miloseviccsel, most két év óta először Belgrádba látogatott, s részt vett a legfelső védelmi tanács ülésén. Kostunica nagy erőfeszítéseket tesz, hogy Montenegrót benntartsa a föderációban. Gyukanovics azonban még mindig két szuverén állam konföderációját igényelné, külön ENSZ-képviseletekkel és saját központi bankkal. Ebben a kérdésben nemcsak Kostunica és Gyingyics áll azonos állásponton. A Nyugat is attól tart, hogy egy független Montenegró léte a végletekig kiélezné a ma már albán többségű Koszovó függetlenségi törekvéseit, amellyel Belgrádnak és a Koszovót ma gyakorlatilag “kormányzó” NATO-nak előbb-utóbb egyébként is szembe kell néznie.
Albán gerillák Koszovóból (méghozzá a tartomány amerikai csapatok által ellenőrzött szektorából) kiindulva mind a mai napig támadásokat intéznek a Szerbia délnyugati sarkának albán lakta vidékeit ellenőrző szerb csapatok ellen. A történelem fintora, hogy ezek a támadások együttműködésre szorítják a NATO-t azzal az országgal – Szerbiával -, amelyet 78 napig bombázott.
A szerb választások utáni köd nemcsak Milosevics és a bandavezérek alakját rejti. Elborítja a jugoszláv államszervezet jövőjét is. Sőt, felszivárog a NATO vezetéséig, illúzióvá téve az új amerikai kormányzatnak azt a szándékát, hogy hátat fordít a Balkánnak.
