Bonnban 178 ország tárgyalt arról a problémáról, amelynek létében ma már senki sem kételkedik: Földünk bizony melegszik, és nagyon valószínű, hogy az emberi tevékenység miatt (lásd az ábrát). Bolygónk átlagos hőmérséklete az utóbbi száz évben csaknem 1 Celsius fokkal emelkedett, és amennyiben ez a tendencia folytatódik, az emberiséget lokális és globális katasztrófák egész sora fenyegeti.
Az, hogy a legerősebb befolyással bíró és legnagyobb szennyezőnek tekintett Egyesült Államok hátat fordított a Kiotói Egyezménynek, létükben fenyegette az eddig elért eredményeket, végül azonban a bonni tanácskozáson sikerült életben tartani a megállapodást. A környezetvédelem jelentős engedményekre kényszerült ugyan, de legalább az elvet sikerült megmenteni: a jelentősen finomított Kiotói Egyezményre rábólintott a ratifikáláshoz szükséges számú ország képviselője.
Új üzletág alakulTőzsdeszerű képződmény ad majd keretet a kibocsátás-kereskedelemnek, amelynek révén az előírtnál kevesebbet csökkentő országok szennyezési lehetőséget vásárolhatnak onnét, ahol viszont a vállalt szint alatt maradnak. A legnagyobb eladó Oroszország és Ukrajna lehet – nehéziparuk bezárása, illetve hatékonyabbá válása révén ugyanis óriási “feleslegek” szabadulnak fel. A legfőbb vevő az Egyesült Államok volna, ám ehhez csatlakoznia kellene az egyezményhez. Távolléte ily módon rögtön csökkenti a kibocsátás-kereskedelemben rejlő üzleti lehetőséget. Eladó válhat Magyarországból is, hiszen szakértők szerint kibocsátása legalább 2 százalékponttal jobban csökken majd a vállalthoz képest; annak értelmében egyébként a 2008-2012-es időszakra 6 százalékkal kell kevesebbet szennyeznie az 1985-1987-es évek átlagánál. Habár a majdani árakról egyelőre semmit sem tudni, azt nagyon is érdemes megfontolni, hogy e többletet Magyarország értékesítse-e. Az ugyanis igencsak jól jöhet a következő csökkentési fázishoz, s nem valószínű, hogy nagyobb bevétel érhető el, mint amenynyibe majdan a kibocsátás eme 2 százaléknyi lefaragása kerül.
Üzletet egyébként máris sokan látnak a dologban, s nem csupán a fentiekben leírt módon, de az úgynevezett közös megvalósításban is. Ez – természetesen később eladható eredménnyel kecsegtető – szennyezés-csökkentési beruházást jelent úgy, hogy a visszafogott kibocsátáson – bárhol történjen is az – a beruházó cég országa és a fogadó állam osztozik. Az érintett magyar minisztériumokban több külföldi cég is felbukkant már ilyen előszerződések reményében. Remek üzletet szimatolnak a biztosítótársaságok is, amelyek a befektetőknek egyfajta portfólió-elemzést végeznek. Azt a kockázatot kalkulálják, hogy mely országokban érdemes effajta beruházásokra áldozni ahhoz, hogy a csökkentést majdan – határidős ügylet keretében – jó áron értékesíthessék.
A németországi tanácskozáson az volt a cél, hogy a résztvevők olyan “rugalmas” szabályzást dolgozzanak ki, amely biztosan a széndioxid-kibocsátás csökkenéshez vezet, és amely minden állam számára elfogadható. Ez utóbbi értelmében bizonyos országokat csak testre szabott feladatok kitűzésével lehetett visszacsábítani az egyezményhez. Ilyen volt a mindvégig ingadozó Japán, amely a szén-dioxidot megkötő erdők és mezőgazdasági területek, az úgynevezett nyelők elismerése miatt került a korábbinál kedvezőbb helyzetbe. A szigetország óriási rizsföldjei nyelőknek számítanak, ahogyan az egyébként nagy szennyezőnek számító Kanada, Ausztrália kiterjedt erdőségei is. Ezeket beszámítva az eredetileg kibocsátás-visszafogásra ítélt országok jókora engedményekhez jutottak, így fogcsikorgatva ugyan, de elfogadták az ajánlásokat. Ugyancsak a “rugalmas” szabályozás körébe tartozik a korábban amerikai közgazdászok által kidolgozott “kibocsátás-adásvétel” (lásd külön), de ide sorolhatók a fejlődő országoknak juttatandó támogatások is, amelyek segítségével ipari szerkezetüket azok már a Kiotói Egyezmény ajánlásait figyelembe véve alakíthatják ki.
Más kérdés, hogy – elsősorban a zöldmozgalmak szerint – ezek a költségcsökkentő “rugalmas” megoldások aláássák az egyezmény környezetvédelmi hitelét. Az elégedetlenkedők példaként említik a nyelők ügyét: az erdőtelepítésért kreditpontokat osztanak, ám az elismerés akkor is jár, ha az erdősítés 1990 előtt történt. Mindezek szerintük a kiotói ajánlás 5,2 százaléka helyett mindössze 0-3 száalékkal csökkentik a széndioxid-kibocsátást 1990 ás 2010 között. Pozitív hatása az intézkedéseknek azonban mindenképpen lesz: az ebben a periódusban tapasztalható gazdasági növekedésből kiindulva még ezekből a szerény értékekből is számottevő relatív kibocsátás-visszafogás kerekedik ki – legalábbis a Kiotói Egyezmény teljes elutasítása, vagyis a “semmihez” – pontosabban a szennyezés erőteljes növekedéséhet – képest.
A globális felmelegedés biztos elkerülése érdekében azonban a bonni döntéseknél jóval drasztikusabb lépésekre van szükség. Ha ugyanis a cél valóban a szén-dioxid okozta problémák látványos mérséklése, akkor az elkövetkező harminc éven belül 70 százalékkal kell visszafogni az üvegházhatást fokozó gáz kibocsátását. Ez pedig, a Kiotóban megfogalmazott 5,2 százalékhoz képest óriási különbség. Alexander de Roo, az Európai Parlament környezetvédelmi bizottságának alelnöke éppen ezért még az ez év novemberében, Marakesben tartandó – klímakonferencia előtt szeretné tisztázni a Bonnban módosított Kiotói Egyezmény ratifikálásának feltételeit, ha pedig minden jól megy, a szerződés 2002-től életbe lép. Innentől számítva szankciókra számíthat az az ország, amely nem tartja be az előírásokat.
GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK. Nem kérdés, hogy jó néhány ország gazdasági teljesítménye megsínyli majd az egyezményt. A megállapodás vesztesei mindenképp azok az államok, amelyek számottevő emisszió-csökkentést vállaltak, és ez különösen az EU-tagokra igaz. Nyelőik (erdőik) nincsenek, ipari termelésük intenzív, gazdasági növekedésük állandósult. A termelés visszafogása, az új technológiák alkalmazása olyan befektetés, amelyre amerikai és fejlődő országbeli konkurenseik nem kényszerülnek. Ez utóbbiak ráadásul éppen a Kiotói Egyezmény révén különböző támogatási csomagokban részesülnek, amelyek segítségével versenyképes, “alacsony kibocsátású” ipart telepíthetnek, amely az olcsó munkaerővel párosulva tovább növelheti versenyképességüket az EU-val szemben. Talán ezekből következik, hogy az Európai Bizottság két év alatt elkészített, 2001-ben megjelent tanulmánya a Kiotó miatt felmerülő költségeket az EU várható össztermékének 0,06 százalékára, 3,7 milliárd euróra saccolja a 2008 és 2012 közötti időszakban. Az ENSZ által támogatott, és a kérdésben referenciának számító Intergovernmental Panel on Climate Change (IPPC) nevű szervezet jelentése szerint azonban a gazdasági teljesítmény “regressziója” – az elmaradt haszon miatt – akár a 0,1-2,0 százalékot is elérheti.
Küzdelem a felmelegedés ellen
1. A Kiotói Egyezmény azonnali ratifikálása
A részt vevő államoknak 2012-ig az 1990-es szintre kell csökkenteniük széndioxid-kibocsátásukat. Az 1997-es egyezmény betartásának költségeire vonatkozóan számos egymásnak ellentmondó becslés született, abban azonban legtöbb számítás megegyezik, hogy következményeként általános gazdasági viszszaesés várható.
2. A fejlődő országok bevonása
Az amerikai adminisztráció szerint Kínának, Indiának, Mexikónak és a többi fejlődő országnak a kibocsátás-kereskedelmen túl többel kell hozzájárulniuk a csökkentéshez. Rohamos iparosodásuk ugyanis azzal fenyeget, hogy hamarosan még az Egyesült Államokat is túlszárnyalják szennyezőanyag-kibocsátásban.
3. A kibocsátás tőzsdeszerű adásvétele
Aki kevesebbet szennyez, eladhatja részét azoknak, ahol több szennyező anyagot bocsátanak ki. A kereskedelem részleteit még pontosítani kell, és az is valószínű, hogy egyes országok esetében külön szabályozást szükséges kidolgozni, Oroszország például sokak szerint túl nagy eladó.
4. További tudományos kutatás
Elsősorban a Bush-adminisztráció szorgalmazza, hogy az intézkedéseket halasszák el addig, amíg többet nem tudunk a klímaváltozás természetéről. Fontos például tisztázni, hogy pontosan mekkora szerepe van az emberi tevékenységnek a változásokban.
5. Passzív szemlélődés, felkészülni a legrosszabbra
Vannak, akik szerint el kell fogadnunk a tényt, hogy a civilizációs tevékenység megváltoztatja a bolygónk életét. Ők úgy vélik, a legolcsóbb megoldás, ha úgy döntünk, együtt élünk a felmelegedéssel: a szárazság elkerülésére víztározókat kell létrehozni, a tengerpartokon gátakat kell emelni és a szélsőséges időjárás ellen tartósabb szerkezetű épületeket kell felhúzni.
6. Futurisztikus fejlesztések
A tudósok fantáziája kimeríthetetlen, íme néhány javaslat a felmelegedés elkerülésére: planktonnal kell felzabáltatni a szén-dioxidot; kéntartalmú, fényelnyelő vegyületet kell az atmoszférába juttatni, amely védőréteget vonna a Föld köré; óriási fényvisszaverő tükröket kell Föld körüli pályára állítani.
Természetesen más kimenetelt előrevetítő elemzések is születettek a témában: az Ecofys nevű holland kutatócsoport szerint az energiamegtakarítás miatt még az európai országok is extraköltség nélkül teljesíthetik a vállaltak 85-95 százalékát. Az Ecofys az egyezményhez az utolsó pillanatban csatlakozó Japánt is a szerződés nyerteseként említi: a szigetország anélkül felelhet meg ez egyezménynek, hogy az gazdasága teljesítményét visszavetné. Sőt, a fentebb már említett rizsföldjei okán – mivel azokon évente háromszor aratnak – háromszorosan számíthatja be nyelőit, ez pedig éppenséggel azt eredményezi, hogy nemhogy nem kell visszafognia a széndioxid-kibocsátást, de akár növelheti is azt.
A LEGNAGYOBB SZENNYEZŐ. Amikor Bush elnök 2001 márciusában, nem sokkal hivatalba lépése után nemet mondott Kiotóra, egyértelművé vált, hogy a világ legnagyobb légszennyezője csekély érzékenységet mutat a Föld ökológiai egyensúlya iránt. Az amerikai elnököt – bár döntését tudományos érvekkel magyarázta (lásd külön írásunkat) – mind az EU részéről, mind amerikai környezetvédő körökből heves támadások érték, ezért nemrég kompenzálni kényszerült: július végén 120 millió dollárt ajánlott fel a NASA-nak a globális felmelegedés jelenségének kutatására.
Noha egyértelmű, hogy az egyezmény ratifikálásával az Egyesült Államok drasztikus intézkedések bevezetésére kényszerült volna (lásd a táblázatot), nem biztos, hogy partizánakciójával hosszú távon is jól jár. Könnyen megeshet ugyanis, hogy – kompenzálandó a környezetvédelmi beruházásokra nem szoruló amerikai vállalatok versenyelőnyét – Európa kereskedelmi szankciókat vezet majd be az Egyesült Államok ellen. A Du Pont nevű amerikai vegyipari cég tanácsadója, Thomas Jacob szerint ezt egyáltalán nem lehet kizárni. Az óriáscégnél attól is tartanak, hogy amennyiben az amerikai iparra nem nehezedik elég nyomás, hogy új technológiákat vezessen be, az is a versenyképesség csökkenéshez vezethet. Továbbá, mivel nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok részvétele nélkül számottevő széndioxid-csökkenést elérni nem lehet – akár diplomáciai eredményként, akár egy új kormányzat hatalomra kerülésével -, számolni kell azzal is, hogy előbb-utóbb Washington is csatlakozik az egyezményhez. Akkor pedig, lemaradása miatt, extra kiadásokra kényszerül majd. Az amerikai energiatermelő szektorra ráadásul a saját belföldi kibocsátási kvóták is veszélyt jelentenek. A Kiotói Egyezményből kilépve ugyanis az ország automatikusan kiszorult a nemzetközi kibocsátáspiacról. Így kénytelen lesz határain belül kereskedni, márpedig ott aligha talál vevőre. Ott lesz tehát ahol a part szakad: vagy vissza kell fognia termelését, vagy technológiaváltásra kényszerül. Egyébként is csak ez utóbbival biztosíthatja azon energiahatékony technológiák kifejlesztését, amelyek térhódítását ugyan ideig-óráig elodázhatja még, de amelyekre a fosszilis energiaforrások kimerülésével néhány évtizeden belül bizonyosan szüksége lesz. Ha pedig nem így cselekszik – figyelmeztetnek a környezetvédők – előfordulhat, hogy a megjósolt tendenciák igaznak bizonyulnak, s a bekövetkező klímaváltozás a feje tetejére fordítja a megszokott világot. S abban a berendezkedésben már nem biztos, hogy az Egyesült Államok lesz legfölül.
Egy eretnek meteorológus
A klíma-előrejelzések jó része találgatáson alapul – állítja Richard Lindzen, az amerikai Massachusetts Institute of Technology klímakutatója. Ő túlzónak tartja a várható felmelegedés mértékére vonatkozó elfogadott becsléseket, s nem látja bizonyítottnak, hogy ahhoz az emberi tevékenység számottevően hozzájárulna.
Lindzen tagja az IPPC nevű, ENSZ által finanszírozott kutatócsoportnak, annak a tudós társaságnak, amelynek jelentésén a Kiotói Egyezmény is alapul. A dokumentum részét alkotó tanulmányában leírja, hogy a klíma természetes ingadozását lehetetlen elkülöníteni az ember által okozott változásoktól. Következtetése: bizonyítékok sora szól ugyan amellett, hogy az emberi tevékenység hatással van a klímára, e befolyás mértékéről még mindig nem tudunk semmit.
Ha például a módosulás kicsi, akkor ennek a faktornak nincs is jelentősége. Sőt, szerinte a Kiotói Egyezmény akkor is pazarlás, ha az ítéletnapi előrejelzések igaznak bizonyulnának. Meg van győződve ugyanis arról, hogy a légköri széndioxid-koncentráció csökkentése semmit sem javít az állapotokon. Megállapítja, hogy az üvegházhatás kialakításában számos egyéb tényező jóval nagyobb súllyal esik latba, mint a szén-dioxid. Ilyenek például az aeroszolok – a levegőben eloszlatott apró szilárd szemcsék – amelyek 1960 óta egyre növekvő mennyiségben kerülnek a légkörbe, és újabban bebizonyosodott róluk, hogy fényvisszaverő hatásuknál fogva hűtik a légkört, azaz a felmelegedés ellen dolgoznak; vagy a vízgőz, amely jóval erősebb üvegházgáz, mint a szén-dioxid, s bonyolult viselkedésénél fogva nemcsak erősítheti, hanem a felhőképződésen és csapadékképzésen keresztül gyengítheti is az üvegházhatást.
A Bush-adminisztráció klímapolitikáját támogató – egyébként demokrata párti – kutató az utóbbi száz év hőmérsékleti adataiból adódó nagyjából 1 fokos emelkedést mérési hibának tartja. A szibériai adatokban azért nem bízik, mert azokat a Szovjetunió felbomlása után már nem megfelelően karbantartott eszközökkel mérték, a tengervíz hőmérsékletének mérésére vonatkozó protokollokat pedig kaotikusnak látja: hol a fedélzetre merített vödrökben, hol a vízbe lógatott hőmérőkkel gyűjtik az adatokat, ezek pedig nem megbízható módszerek. Mindez belejátszhat azokba a jelenleg még érthetetlen eredményekbe, hogy az Északi Sarkon van felmelegedés, de a Délin nincs; vagy hogy bizonyos területeken nem hogy felmelegedést, hanem éppen ellenkezőleg, lehűlést tapasztalnak.
Lindzen úgy véli, a tudósok még nincsenek tisztában azzal, miként is reagál a földi légkör a megnövekedett széndioxid-koncentrációra. Szerinte az előrejelzések alapjául szolgáló komputeres szimulációk fabatkát sem érnek. A legtöbb modell az elkövetkező 100 évben 3-4 fokos hőmérsékletemelkedést jósol, Lindzen kalkulációi szerint azonban a valós érték aligha éri majd el az 1 fokot. Amennyiben neki van igaza, a Kiotói Egyezmény valóban túlzás. A klimatológusok nagy többsége azonban nem ért egyet Lindzennel. Nem tagadják: rámutat bizonyos hibákra, ez azonban nem jelenti azt, hogy azokat érdemben ki is javítja. Ha mást nem is, Lindzen mindenesetre annyit bebizonyított, hogy a klímatudósok, bármilyen politikai befolyással is rendelkeznek manapság, saját tudományukban még mindig bizonytalanok.
