Gazdaság

Fél sikerként értékelhető

az a teljesítmény, amelyet Wim Duisenberg, az Európai Központi Bank (ECB) jövőre leköszönő elnöke nyújtott az elmúlt három és fél évben.#<# A holland bankár legfőbb érdeme, hogy zökkenőmentesen zajlott le az euró-átállás első (1999-es), illetve második (2002-es) fordulója. Nem lett igazuk azoknak, akik a felmerült logisztikai problémák, a közös valuta árfolyam-ingadozása vagy az Európai Unión belüli viták okán az átállás lehetetlenségét próbálták elhitetni a közvéleménnyel. Az euró bevezetése az eddigi legegyértelműbb válasz az euroszkeptikusoknak az unión belül és kívül egyaránt. Az EU szándékát végrehajtva az ECB vitathatatlanul történelmet csinált, még ha az néha észrevétlenül suhan is el a fejünk felett. A frankfurti székhelyű bank további érdeme, hogy ha nehézségek árán is, de az általa kitűzött 2 százalékos limit körül tartotta az inflációt. Ez abban az időszakban volt a legnehezebb, amikor a kőolaj barrelenkénti ára 30 dollár körül mozgott, alaposan meglökve az övezeten belüli importárakat. Rovására írható viszont a Duisenberg vezette 18 tagú ECB-tanácsnak, hogy megkésve reagált a 2000 második felétől kezdődött világgazdasági lassulásra, nem csökkentette olyan agresszíven az irányadó rátákat, mint tette azt a tengerentúli megfelelőjét, a Fedet irányító Alan Greenspan. Duisenbergnek azonban Greenspannél lényegesen nehezebb dolga van. Monetáris politikai eszközökkel ugyanis lehetetlen megreformálni az európai gazdaság még megmaradt őskövületeit, csökkenteni az adókat, deregulálni az energetikai szektort, oldani a munkaerőpiac merevségét, ráadásul mindezt egy egységesülő, de politikailag mégis szétszabdalt unióban. Mindezek miatt a 2003-as távozását a napokban bejelentő Duisenberg valószínűleg viszonylag gyenge kurzusú eurót ad át utódjának, várhatóan a francia Jean-Claude Trichet-nek. Hogy ez megváltozzon és az európrojekt sikere – a monetáris politikán túlmenően – teljes legyen, ahhoz a tagországok politikai akaratára van szükség.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik