Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke, úgy látszik, megszívlelte a néhai Charles de Gaulle tanácsát, miszerint “ha valamin nem tudsz változtatni, akkor inkább állj az élére”. Brüsszel megunva a költségvetési fegyelemről tartott hegyi beszédek hatástalanságát, a múlt héten maga javasolta, hogy két évvel – 2004-ről 2006-ra – halasszák el azt a határidőt, amikorra az uniós tagállamoknak el kellene érniük a zéró államháztartási hiányt. A váratlan lépésre annak belátása késztette az unió “kormányát”, hogy a korábban hittnél kedvezőtlenebb növekedési feltételek mellett az eurórégió kulcsállamai közül Németország, Franciaország és Olaszország bizonyosan nem lesz képes 2004-re “rendbe rakni a szénáját”. Berlin néhány nappal ezelőtt módosított előrejelzései erre az évre már a GDP 2,9 százalékos hiányával számolnak, amihez csak egytized százalékpontot kell hozzáadni, hogy Németország is átlépje a 3 százaléknál meghúzott vörös vonalat.
ÓRAÁTÁLLÍTÁS. Miközben a közös játékszabályokat eddig komolyan vevő, zömében kis tagállamok a “nagyok” előtti kapitulációval vádolják az Európai Bizottságot, az eurózónán belüli “óraátállítás” fontos fordulópontot jelenthet a jelenlegihez képest egészen más gazdasági környezetben világra jött stabilitási és növekedési paktum működésében. Bár Brüsszel szerint az uniós kormányok költekezését szűk korlátok közé szorító paktum rendelkezései – így az államháztartás középtávon való kiegyensúlyozása és a GDP 3 százaléka alatti hiány – továbbra is érvényesek, az euró stabilitását szavatolni hivatott megállapodás eróziója már régebben megkezdődött. A folyamat mostanra olyan stádiumba jutott, hogy elkerülhetetlenné váltak a változtatások.
A stabilitási paktum körüli problémák gyökerét sokan a Gazdasági és Pénzügyi Unióban (EMU) való részvételhez szükséges maastrichti konvergencia-kritériumokra vezetik vissza, amelyek az egyszerűség és az egyértelműség kedvéért olyan nominális célokat határoztak meg, amelyek nem mindig veszik figyelembe a reálgazdasági folyamatokat. Az évekkel később német ihletésre létrejött stabilitási paktumnak is általában azt róják fel, hogy jelenlegi túlzottan kötött formájában nem képes rugalmasan reagálni a változó gazdasági körülményekre. Ez különösen a mostani recesszió-közeli, de legalábbis stagnáló gazdasági viszonyok között szembetűnő, ahol az eddig szinte szentírásként kezelt paktum nem enged elég mozgásteret a gazdaságot élénkítő intézkedésekre, amelyek alkalmasint a költségvetési hiány ideiglenes növekedését vonnák maguk után.
REÁLISAN. Elemzők emlékeztetnek rá, hogy az Európai Unió (EU) éppen a tagjelölt országokra is jellemző átmeneti gazdaságoknál kezdte felismerni a reálgazdasági, strukturális szükségszerűségeket. A közösség a közép- és kelet-európai aspiránsoknál egyelőre az ésszerűség határain belül természetesnek tartja a magasabb inflációt vagy az egészségügyi és más reformok megkövetelte nagyobb költségvetési kiadásokat.
Az államháztartási fegyelemből megbukott “négyek bandájának” (Németországnak, Franciaországnak, Olaszországnak és Portugáliának) évente 0,5 százalékponttal kellene lefaragnia a deficitet. A nominális mutatókhoz való merev ragaszkodás feladásának jeleként az Európai Bizottság a határidő-módosítás mellett azt is kilátásba helyezte, hogy a tagállamok strukturális, azaz a szerkezeti reformok kapcsán keletkező hiányának alakulását is figyelemmel fogja kísérni a jövőben. Bár az Európai Bizottságnak ez az elképzelése még meglehetősen kidolgozatlannak tűnik, Pedro Solbes gazdasági és pénzügyi biztos szóvivője szerint a módszer révén elkerülhetővé válik, hogy a “hátsó szándékú” tagállamok a jövőben a lassuló gazdasági növekedéssel takarózzanak.
Ez elsősorban Franciaországnak és Olaszországnak szóló figyelmeztetés, hiszen azok kormánya – könnyelmű választási ígéreteinek beváltásával – adócsökkentés révén még tovább készül hizlalni a gyatra gazdasági növekedés miatt amúgy is megugrott államháztartási deficitet. A gazdaságilag legerősebb EU-tagországok által kikényszerített stratégiaváltás komoly kockázatokat is rejt magában: a házi feladatukat példásan elvégző tagállamok is feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy legyintsenek a szabályokra. Párizs, Berlin és Róma ugyan 2006-ig haladékot kapott, de sokan már most élnek a gyanúperrel, hogy nem ez lesz az utolsó időkérés a két táborra szakadt eurózónában.
