Albániai útijegyzet – Készpénzes gazdaság

Nem a szokásos kávészünet miatt ült ki a 25 éves Blerina Velikaj a Tirana központjában lévő Era étterem teraszára. Az elegáns olasz kosztümöt viselő fiatal hölgy inkább a sarkon lévő irodájában dolgozna – egy ENSZ-projekt albániai ügyvivője -, de áramszünet van, nem működnek a számítógépek. Ezen a héten nem először fordul ez elő: az albán gazdaság legnagyobb problémája az idén nyáron az áramszolgáltatás csődje. Pedig az albán áramipar akár pozitív példa is lehetne, az áramot 90 százalékban megújuló erőforrások adják. A gyors folyású hegyi folyók ideálisak vízi erőművek táplálására, és az Enver Hodzsa-féle, gazdasági önellátásra berendezkedő kommunista rezsim ki is használta ezt a lehetőséget. A rendszerváltás óta viszont szinte hozzá sem nyúltak az áramelosztó rendszerekhez; az öreg berendezések pedig szeszélyesen működnek.

Az idei nyáron azonban nem a technikai problémák okozzák a legnagyobb zavart. Egyszerűen nem esett elég csapadék, így a duzzasztó nélküli erőművek víz nélkül maradtak. “Vis major” – mondja erre Selami Dzsepa, az albán jegybank főközgazdásza, aki elismeri: súlyos károkat okozott az országnak az áram hiánya. Áll a termelés a réz- és krómérc-bányákban – Albánia a világ ötödik legnagyobb krómkitermelője -, szenved a lakosság. Az olasz és a görög kormány küldött ugyan “áramsegélyt”, de hosszú távon aligha lehet erre alapozni. “A megoldás az energiaforrások diverzifikálása lehet: két hőerőművet is építenénk, mindkettő kőolajjal működne, de kellene találnunk egy külföldi befektetőt, hogy koncesszióban megépítse az objektumokat”. Külföldi befektetőt pedig nem könnyű találni abban az országban, ahol a fizetési fegyelem még hagy némi kívánnivalót maga után. Dzsepa szerint a villanyszámlák 60 százaléka behajthatatlan; az adósok között nagyvállalatok, állami intézmények is találhatók.

AZ ÉREM KÉT OLDALA. Az albán gazdaságról Dzsepa kettős interpretációban adja elő véleményét. “Kezdjem a pozitívval?” – mosolyodik el. “A rendszerváltás óta folyamatosan nő a GDP. Kivételt csak az 1997-es év jelentett, amikor a hírhedt pilótajátékok összeomlását politikai káosz követte, de például az 1997 és 2000 közötti időszakban az éves átlagos növekedés 7,7 százalék volt. Az infláció 5 százalék alatti, a munkanélküliség kezelhető.”

A bökkenő persze az, hogy ezek a szép adatok csak a sajátságos albán kontextusban értelmezhetők. Dzsepa arra panaszkodik, hogy a statisztikák “tájékoztató jellegűek” és sok esetben becslésen alapulnak, vagy esetleg manipuláltak. “Vegyük az inflációt – mondja -, a fogyasztói kosár összetételét még 1992-ben határozták meg, de már akkor sem volt sok köze a valóságos fogyasztói igényekhez. Hiányoznak belőle a lakás, a közlekedés, a telekommunikáció tételei.” A munkanélküliségi ráta ugyancsak “trükkös”. A teljes falusi lakosságot egyéni mezőgazdasági termelőként kezeli, pedig a “gazdák” valóságos helyzete jobban emlékeztet a segélyeken élő munkanélküliekére.

A GDP-növekedés adata is félrevezető. “Először is – magyarázza a jegybanki szakember -, növekedés ide vagy oda, az albán GDP még így is nagyon alacsony, egy főre csupán 3 ezer dollár jut. Másodszor, a GDP-be beleveszik a feketegazdaságot is, ám annak teljesítményét csak becsülni lehet. Ezért aztán könnyű játszani a számokkal. Mindenesetre aligha túlzás kijelenteni, hogy az albán GDP 50 százalékát a feketegazdaság teszi ki.”

A kozmetikázott statisztikák elrejtik a valós gondokat. “A GDP felét a mezőgazdaság adja, ráadásul a dolgozók fele is a mezőgazdaságból él. Ilyen struktúrával az uniós csatlakozás közelébe kerülni csak álom maradhat” – vélekedik Dzsepa.

Mintha csak szavait cáfolnák, az étteremben korrekt számlát kapunk. Dzsepa elmosolyodik, és az utcán csatangoló gyerekek felé int. A két tíz év körüli srác hóna alatt egy-egy kartondoboz, bennük nyugati cigaretták, olcsón – a hangulatos éttermek teraszain ücsörgő vendégeknek kínálják a füstölnivalót. Mások kínai mobiltelefon-tartozékokat árulnak. Ez vélhetően mind csempészáru, “vám- és adómentes”.

Aleksander Mekszi, korábbi demokrata párti miniszterelnök egy másik problémára is felhívja a figyelmet. “A külföldi pénzek elmaradása egyre nagyobb gondot okoz. A nemzetközi szervezetek hivatalos támogatása is apadni látszik, hiszen a koszovói válság csendesülésével más válsággócok kerültek előtérbe” – fejtegeti. Az utóbbi időben a “nem hivatalos” külföldi tőke beáramlása is csökken; ilyen volt például a nyugaton dolgozó albánok által családjuknak hazautalt öszszeg.

KRITIKUS PÉNZMOSÁS. Zef Precsi, korábbi privatizációs miniszter, jelenleg a külföldi pénzen működő albán Gazdasági Kutatóintézet vezetője ehhez még hozzáteszi, hogy a nemzetközi szervezetek pénzmosás elleni harca is csapás az albán gazdaságra. “Be kell ismerni – mondja -, Albánia ideális terep volt az illegális bizniszhez, amit a kormányaink sem bántak, hiszen a gazdaságba csordogáló pénz jól jött az elméleti és a gyakorlati büdzsé közötti lyukak tömködéséhez. A nemzetközi szervezetek viszont újabban elvárják a pénzmosás elleni szigorú fellépést, ami meg is látszik az ország pénzügyi helyzetén.”

A társadalmat átszövő korrupció és a szervezett bűnözés nem csak itt érhető tetten. Tirana utcáin az a szóbeszéd járja, hogy egy korábbi miniszter egy nyugati államban az albán nép nevében meleg szavakkal köszönte meg az illető ország adományát, néhány ott már leselejtezett mozdonyt, ám hazatérve a masinákat mint saját tulajdonát adta el az állami vasúttársaságnak.

Precsi azonban szívesebben beszél szakterületéről, a privatizációról. “A kezdeti roppant egyszerű, egyenlőség-elvű kuponos privatizáció megbukott. Nem érkezett sem korszerű tudás, sem technológia a szerkezetváltáshoz, így a vállalkozások gyorsan csődbe jutottak” – sorolja az előzményeket. Igazi, szakmai szempontokat szem előtt tartó privatizációról csak 1994 után beszélhetünk. De akkor is voltak problémák: privatizációs törvény hiányában csak a kormány ad hoc döntései voltak irányadóak, ráadásul a magánosítási bizottságokban a titkosrendőrség is képviseltette magát, hiszen a pályázatokról nem ritkán politikai alapon döntöttek, titkosszolgálati eszközökkel vizsgálva a pályázók politikai kötődését. Az államkasszába befolyó pénzt pedig egyszerű bevételként kezelték és napi kiadásokra költötték, ha ugyan nem a saját és párttársaik zsebét tömték ki vele. Az akkori privatizációs ügyleteknek nagyon kevés hosszú távú pozitív hatása maradt. 1997 után már volt kitől tanulni, így albán szakértők Közép- és Kelet-Európában tanulmányozták a sikeres privatizációt. Ebben az időben Magyarországon is járt albán delegáció – Dzsepa és Precsi is látogatást tett az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nél.

“A mai állapot szerint a GDP kétharmadát már a magánszféra állítja elő, bár a stratégiai iparágak privatizációja még mindig nem zajlott le teljesen” – állítja Precsi. Az ország két legnagyobb ipari vállalkozása viszont már koncesszióban működik. A francia Darfo a rézbányászatba, az amerikai Metal Research Group pedig a krómbányászatba szállt be, több tízmillió dollár értékű technológiával.

PRIVATIZÁCIÓS CSEMEGÉK. A privatizációs hullám most ér el néhány, a lakosság szempontjából fontos szolgáltatót. Az Albtelekom nevű távközlési vállalat, az ország legjelentősebb lakossági pénzintézete, a Takarékbank, továbbá a legnagyobb biztosítótársaság, az Insig privatizációja ígérkezik igazán érdekes ügyletnek. “Az Albtelekom nehéz ügy – véli Precsi -, hiszen a vállalat nincs túl rózsás helyzetben.” A távközlési ipar az egész világon problémákkal küzd, ilyen körülmények között nehéz lesz komoly szakmai befektetőt találni. Az Albtelekom technikai háttere elavult, a cég kevés fogyasztót ér el. A kiépítés feltételei a sok hegy és a hiányos infrastruktúra miatt kedvezőtlenek. Ráadásul már két – görög érdekeltségű – mobilszolgáltató is beszállt a piacra, eddig összesen 12 százalékos penetrációt érve el.

Az albán Takarékbank viszont akár kapós is lehetne. Az országban ugyan 14 pénzintézet működik, többen közülük külföldi tulajdonrésszel, ám ezek a bankok csupán a vállalatok pénzügyeinek bonyolítására szakosodtak. Hogy a lakossági ügyfeleket elriasszák, az albán pénzzel, a lekkel nem is foglalkoznak, ennek átutalását néha csak 30 napos határidővel vállalják, hitelt felvenni pedig teljesen reménytelen. A lakosságot persze nem is feltétlenül kell a bankoktól elriasztani: Enver Hodzsa alatt nem igazán szoktak hozzá a pénzintézeti szolgáltatásokhoz. Jellemző módon az albán gazdaság ma is készpénz alapú, becslések szerint az ügyletek 40 százalékát készpénzben kötik.

EGY HITELES BANK. A kevés elfogadott lakossági bank egyike viszont éppen a Takarékbank. Precsi szerint mellette szól, hogy az emberek bizalma töretlen, hiszen szinte az egyetlen volt, amely az 1997-es pénzügyi összeomlás idején is végig megőrizte fizetőképességét. A bank másik pozitívuma, hogy nemcsak a nagyvárosokban (Tirana, Skodra, Vlora, Durres) találhatók fiókjai, hanem szerte az országban. Ráadásul az összes állami kifizetést, így a nyugdíjakat is ez a bank kezeli. A Bank Austria és két kisebb olasz pénzintézet érdeklődött a privatizációja iránt, igaz az osztrákok már vissza is léptek.

Albert Rakipi volt külügyminiszter-helyettes, jelenleg az albán Külpolitikai Intézet vezetője szerint a nyugatot is felelősség terheli a kelet-európai élmezőnytől elmaradó albániai fejlődésért. “Ahelyett, hogy magát a demokratikus intézményrendszert erősítették volna, inkább egy-egy számukra elfogadható politikus mellé álltak” – panaszolja.

“Mindemellett Albánia tíz éven belül normális európai ország lesz” – jelenti ki Mekszi, a volt kormányfő. Addigra lezárulhat a gazdasági átalakulás, az ország pedig aktív tagja lehet a regionális balkáni együttműködésnek, útban az Európai Unió felé.

A szobában hangos morajjal beinduló klímaberendezés jelzi, újra van áram…