„A többkulcsos adórendszer volt a fõ oka, hogy az ország gazdasága rendkívül nehéz helyzetbe került.” – mondta Szijjártó Péter, s mondják mások is. De összefügg-e a gazdasági versenyképesség az elosztórendszerekkel?
A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás egyik tév- és rögeszméje, hogy a „pazarló” elosztórendszerek szívják el a gazdaság erõforrásait. Ha megváltoztatjuk tehát az elosztást (elosztórendszereket), akkor javíthatjuk a gazdaság versenyképességét. Ezért aztán a magyar gazdaságpolitika, „oldalaktól”, kormányoktól függetlenül mindig az elosztás és fogyasztás felszíni szféráit kapargatta, kapargatja, természetesen minden eredmény nélkül, immár legalább három évtizede.
Az elosztórendszerek mûködése (pazarló, vagy nem pazarló volta) önmagában semmilyen hatással nincs a gazdaság szûken vett versenyképességére. Ez nem azt jelenti, hogy ne törekedjünk a pazarlás megszüntetésére az elosztórendszerek mûködtetésekor, csupán azt, hogy az e téren elért eredmény önmagában a gazdaság versenyképességére semmilyen hatással nincs. A hatékonyabbá tett elosztórendszer önmagában hatékonyabb, és nem a gazdasági hatékonyságon keresztül. Az elosztórendszerek mûködtetése az adók révén finanszírozódik, az állam által.
Nincs összefüggés az adórendszer és a gazdaság versenyképessége között. Mûködhet intenzív újraelosztás (lásd: skandináv jóléti modell!) mellett hatékony gazdaság, és látunk példát az alacsony szintû újraelosztással párosuló versenyképes gazdaságra, elég csak az Egyesült Államokra gondolni. Ennek a tapasztalati ténynek mélyebb közgazdasági okai vannak, amelyekkel a hazai gazdaságpolitikusok – úgy tûnik – nincsenek tisztában.
A II. világháború után az USA letért a roosevelti New Deal politikájáról, tehát a keynesiánus költségvetési politikáról, és piacosította az elosztórendszereket is. A nyugdíj- és egészségbiztosítás piaci alapokra helyezõdött, az állam kivonult e területekrõl. Ennek viszont a feltétele az volt, hogy ezen rendszerek igénybevételének költségeit beépítették a bérekbe, személyes jövedelmekbe. A fogyasztó az egészségügy területén piaci szereplõként fizet a szolgáltatásért, például a mûtétért, gyógyszerért. Ennek finanszírozására magánbiztosítókkal köt szerzõdést, és oda fizet.
A skandináv modell (illetve általában az európai modell) továbbra is a keynesiánus költségvetési politikán nyugodott, vagyis magasabb lett az újraelosztás szintje, nem piacosították az ellátórendszereket, az állam nagyobb szerepet vállalt. Viszont az állam nem csak elvont, hanem megrendelt eme területeken, ami viszont a gazdaságot serkentette. A fogyasztó helyett most az állam fizet (például a mûtétért), de a munkavállaló – magánbiztosító helyett – az állami biztosítóval áll szerzõdéses kapcsolatban, oda fizet, pontosabban oda folyik be bérének kötelezõen levont része.
A laikus olvasó is észreveheti, hogy a két rendszer között alapvetõ különbség nincs. A társadalom tagjai így, vagy úgy, de jövedelmük egy részét az elosztórendszerekbe fizetik, hogy legyen nyugdíjuk, hogy ellássák õket betegségük, rokkantságuk esetén. Ez végbemehet a piac segítségével, vagy az állami koordináció által. Azt hinni, hogy a két szisztéma közül az egyik a „jobb”, és ha azt választjuk, akkor hatékonyabb lesz a gazdaság, egyszerûen dõreség. Márpedig amikor azt mondja a miniszterelnök, hogy „nálunk van Európa legversenyképesebb adórendszere”, akkor bizony errõl a dõreségrõl tesz tanúbizonyságot. A „versenyképes adórendszer” kifejezésnek az égvilágon semmi értelme nincs. Ha csökken az újraelosztás mértéke, csökken az adóterhelés, akkor csökkennek az állam bevételei, az állam, mint megrendelõ kisebb lehetõségekkel rendelkezik. Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon.
A Keynes által feltárt multiplikátorhatás azt jelenti, hogy egy dollár állami megrendelés a magánszférában sokszorozott hatást generál, mégpedig a tapasztalat szerint négyszeres a szorzó. Egy dollár állami megrendelés négy dollár magánbefektetést eredményez. Ha csökkentjük az állam bevételeit, csökkentjük a kiadásait is, vagyis zsugorodik a multiplikátor hatás.
Csath Magdolna hívja fel a figyelmet arra, hogy nem az újraelosztás mértéke, az adóterhelés mértéke a lényeges, hanem hogy az állam az adóbevételt mire költi.
Ugyanakkor nagyon veszélyes úgy adót csökkenteni, az elosztórendszereket piacosítani, az államnak e területekrõl kivonulni, hogy közben e rendszerek mûködtetésének költségeit nem építjük be a bérekbe, nyugdíjakba. Ez ugyanis szociális katasztrófát eredményez, erre jó példa a hazai tapasztalat a rendszerváltás után. Úgy piacosítottuk az ellátórendszerek egy részét, hogy közben nem emeltük meg ennek megfelelõen a bérszínvonalat. Nálunk most a bérekbe nincs beépítve a lakáshoz jutás költsége, valamint a nyugdíjakba a lakásfenntartás költsége. Ezért adósodott el a lakosság, és nem azért, mert „becsapták” a devizahitelekkel, ahogy Orbán Viktor, vagy Varga Mihály hiszi.
A magyar lakosság 88 százalékának semmilyen megtakarítása nincs, ami egészen katasztrofális arány. Márpedig „polgár” az, akinek megtakarításai vannak – ezt üzenem a „polgári kormánynak”. Az alacsony bérszínvonalat nem lehet örökös kompenzációkkal kipótolgatni: meg kell emelni a béreket.
Béremelés és eladósodás: egy mítosz cáfolata
A béremelés nem járna eladósodással, az egyensúly borulásával, inflációval, ahogy a 1999-2002 közötti béremelések valós hatásai is bizonyítják. Nem véletlenül emelem itt ki a valós jelzõt. Elég csak a makro adatokat megnézni, hogy errõl bárki meggyõzõdhessen. Az elsõ Orbán-kormány a minimálbért három lépésben emelte 19 600 forintról 50 000 forintra, majd a Medgyessy-kormány a közalkalmazotti bért 50 százalékkal 2002 szeptemberében.
Mégis Medgyessy Péter távozásakor, 2004 végén 4 százalék volt az infláció a 2001 végi 9,8 százalék helyett, az államháztartás hiánya pedig a 2002 végi 8,9 százalék ról lement 2004 végére 6,4 százalékra. Az eladósodás oka nem a béremelés volt, hanem a 2006-ban nagy lendületet vett, pénzügyileg megalapozatlan autópálya építési program, illetve az, hogy idõközben elfogyott a privatizálandó közvagyon. Mert arról mindig elfeledkezünk, hogy a Horn-kormány (1994-98) és az elsõ Orbán-kormány (1998-2002) privatizációs bevételekbõl csökkentette az adósságállományt a GDP 83 százalékáról 53 százalékára. A béremelések valós pozitív hatása a gazdaság tartós élénkülése volt, hiszen az 1997 második felében elkezdõdött növekedés 2005 végéig tartott, mégpedig évi 4 százalék fölötti ütemben.
A GDP arányos államadósság fölkúszása 2002-2004 között (Medgyessy-kormány) 53 százalékról 59 százalékra nem a béremelések miatt következett be, hanem, mint említettem, elfogyott a privatizálandó vagyon. A 2005-2008 közötti megugrás (Gyurcsány-kormány) 59 százalékról 80 százalék fölé a pénzügyileg megalapozatlan autópálya építési program „eredménye” volt, ezt is említettem már. Csak 2006-ban 1700 milliárd forinttal, vagyis tízmilliárd dollárral nõtt az államadósság. Az államon kívüli szféra (lakosság, vállalatok, önkormányzatok) adósságnövekedése ugyanennyi volt 2002-ban. Összesen húszmilliárd dollárral, 3400 milliárd forinttal nõtt az ország bruttó adósságállománya egyetlen év alatt. Ennek semmi köze sincs a korábbi béremelésekhez! És ekkor nyolcszorozódott meg a multiknak juttatott támogatás 2002-höz képest, elérve az évi 1500 milliárd forintot. Ez a GDP arányában mérve a legmagasabb Európában!
A gazdaság versenyképességére ható tényezõk
A legfontosabb a gazdaság makro szerkezete. Milyen termékeket kínál a világpiacnak egy ország? Ha magas importtartalmú, nyersanyag- és energiaigényes termékeket, akkor az elosztórendszerek hatékonyságától függetlenül is alacsony hatásfokú a gazdaság, mert kicsi a termékek hozzáadott érték tartalma, alacsony fokú a gazdaság transzformációs képessége. Nos, a magyar gazdaság exportárbevételének 80-82%-a import. Ez a probléma és nem az elosztórendszerek rossz hatékonysága, vagy a „magas” adószint.
Mellesleg a hazai adószint nem magas, kisebb az adóterhelés bármely nyugat-európai országnál. A GDP 38%-át központosítjuk adók révén, míg ez Nyugat-Európában mindenütt 40% fölött van, Skandináviában eléri az 50%-ot.
Látszólag magas a bérek közterhe, mert a bér 51%-a marad zsebben, 49%-a járulék. Csakhogy ennek az oka az alacsony bérszínvonal. Ha nem vonná el az állam ennek a felét, összeomlana az egészségügy és a nyugdíjrendszer. Lehet csökkenteni ezt az arányt, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, mégpedig úgy, hogy a béreket emeljük, és arányosan csökkentjük a járulékokat.
Amikor a vállalkozók panaszkodnak a „túl magas” hazai bérjárulékokra, emlékeztetni kell õket, hogy az együttes bér + bérjárulék terhelésük ugyanazért a munkáért még mindig töredéke a Lajtán túli terhelésnek.
A gazdaság makro szerkezetét kellett volna átalakítani az elmúlt húsz évben, mégpedig tudatos stratégia mentén, leépítve az import nyersanyag- és energiaigényes ágazatokat, nem engedve be az import alkatrészre alapozott összeszerelõ- és bérmunka tevékenységet, ellenben felépítve a fehérköpenyes tudásigényes, új gazdaságot. Ehelyett támogattuk az import nyersanyagra, energiára, alkatrészre alapozott tevékenységek kiépítését, vagyis biztosítottuk gyarmati jellegû bekapcsolódásunkat a világgazdaságba.
A „szén és acél országa” helyett most a gumi országa, az összeszerelõ- és bérmunka országa lettünk, adókedvezményre, alacsony bérekre alapozva. A multik kapják a támogatások 90%-át. A hazai kkv-szektor ebbõl a pénzbõl sokkal több munkahelyet tudott volna teremteni. Modern, feltõkésített, technikailag fejlett hazai kkv-szektor nélkül nincs erõs gazdaság a tapasztalat szerint. Ehelyett mi a szûkös erõforrásokat a multik támogatására költjük. Nem vagyok ellensége a külföldi tõkének, de támogatni az adófizetõk pénzébõl elhibázott gyakorlat.
Elosztórendszerek reformja
Most nem az elosztórendszerekkel, és ehhez kapcsolódóan az adórendszerrel kellene bíbelõdni, hanem a gazdaság mélyáramait kellene rendbe tenni, vagyis át kellene alakítani egy évtized alatt az ország gazdasági makro szerkezetét. Ehhez párosulva a humán tényezõre kellene alapozni, ami elkerülhetetlenné teszi a bérek dinamikus felzárkóztatását.
Ehhez megvannak az erõforrások! A multiknak nyújtott évi 1500-1600 milliárd forint támogatás megvonása, és a hazai kkv-szektorra fordítása például. A gazdaság versenyképességének kérdésétõl teljességgel el kell választani az elosztórendszerek reformjának, vagy az adórendszer reformjának kérdését. Adót csökkenteni csak egy már jól mûködõ, fellendülõ gazdaságban lehet és szabad. Ellenben adócsökkentéstõl fellendülést ugyanolyan szamárság, mint ahogy Gyurcsány hitte: ha autópályákat építve adósodunk el, semmi baj nem lesz, mert ez hozza el a föllendülést.
Másrészt az elosztó-szolgáltató rendszerek reformja nem pénzt szabadít föl a gazdaság számára, hanem pénzt emészt föl. Az eredménye nem pénzmegtakarítás, hanem hatékonyabb mûködés, de ehhez be kell fektetni oda, és nem kivonni kell belõle. Tudniillik ez a nyugat-európai és amerikai tapasztalat. (Lásd például Barack Obama jelenlegi égetõ gondjait az amerikai egészségbiztosítási rendszer reformjával kapcsolatban.)
Teljesen hibás a magyar közgazdasági, gazdaságpolitikai logika, hibás a gazdaságfilozófia, téves az irány. Vergõdésünk tovább folytatódik.
