Egy fekete sziklán ülve, háta mögött egy füves hegycsúccsal, Roberto Perez, a kolumbiai u’wa népcsoport politikai vezetője körültekint a tájon, ahol ősei évezredek óta éltek. Az Andok egyik völgyében bulldózerek és sárga sisakos munkások, kőolajkutatást előkészítve, a Los Angeles-i székhelyű Occidental Petroleum Corp. megbízásából rendezik a terepet. A kormány szerint itt található az ország kőolajkészletének több mint fele. A feltárásra szóló koncessziót az Occidental nyerte el.
Természetvallásuk miatt az u’wák elszántan ellenzik a munkát. Az olajat ők “Föld Anya vérének” tartják, s korábban rituális jellegű tömeges öngyilkossággal fenyegetőztek arra az esetre, ha azt valaki megpróbálja kitermelni. “A kormány azt állítja, hogy az olajüzlet fejlődést hoz az országnak – mondja Perez, egy kokalevél szárát rágcsálva -, ám ezt a térséget tönkre fogja tenni környezetileg, ökológiailag és kulturálisan egyaránt.” Az u’wáknak van miért aggódniuk. Területüktől északra baloldali lázadók többször megrongálták az Occidental 1986-ban épített csővezetékét, s emiatt azóta – az Ecopetrol állami olajtársaság adatai szerint – 2,3 millió barrelnyi olaj folyt a földbe. Az u’wák szerint a projekt az ottani lakosokat – a guahibókat – a városokba kényszerítette, ahol jelenleg sokuk koldulásból él.
Az Occidental viszont határozottan tagadja, hogy a projekt károsan érintette volna guahibókat – és hogy az u’wáknak ilyesmitől kellene tartaniuk. A cég egy sor megbeszélést tartott a közösség képviselőivel, és azon van, hogy aggodalmaik ne váljanak valóra. Elvárja alvállalkozóitól, hogy dolgozóik maradjanak a kerítéssel körbevett munkaterületen belül, nehogy más vállalkozóknak eszébe jusson bárokat és bordélyokat nyitni. Csak helyi munkaerőt vesz föl, hogy idegenek ne áraszszák el a környéket. Ezenkívül mintegy 140 ezer dollárt fordított oktatási, környezetvédelmi, mezőgazdasági és alapvető infrastrukturális projektekre a munkálatokhoz közeli településeken.
Pár éve Perez és a többi törzsi vezető szavai még nem hallatszottak volna az erdőkön túl. Ma azonban világszerte visszhangzanak, köszönhető a weboldalak sokaságának, nyugati tiltakozó kampányoknak és a szaporodó globalizációs konferenciáknak. A bennszülött csoportok sorsa témává vált a multinacionális cégeknél, ezek korábban nem tapasztalt mértékben kénytelenek törődni a problémával, ha nem akarják rontani hírüket és márkanevüket. A leghevesebb viták éppen az Occidental említett beruházásához hasonló projektek körül zajlanak, amelyek célja a természeti erőforrások kitermelése valamelyik fejlődő országban. E projektek közül jó néhányra régóta árnyékot vetnek olyan tényezők, mint a korrupció, a katonai atrocitások, az ökológiai károk és a szociális elégedetlenség megnyilvánulásai.
TISZTES RÉSZESEDÉS. Közelebbről szemügyre véve az ősi kultúrák és a multik közt lezajlott leglátványosabb összecsapásokat, megmutatkozik az ilyen ügyek nagyfokú komplexitása. Miközben az u’wák többsége nyilvánvalóan azt szeretné, ha az Occidental elállna a projekttől, a kolumbiai kormánynak eltökélt szándéka az ország olajkészleteinek feltárása, amit a gazdasági fejlődés zálogának tekint. “Mi csak egy szerződő fél vagyunk, aki a kormánynak dolgozik – jegyzi meg Larry Meriage, az Occidental szóvivője -, ha kivonulnánk, a projektet valaki más vinné tovább.”
Valójában a ritkábbik eset az, hogy a helybéliek minden erejükkel a külföldi bánya- vagy olajtársaságok távozását követelik. Amit akarnak, az többnyire az, hogy tisztességesebben részesüljenek a bevételekből és a munkalehetőségekből. Ez a helyzet például Csádban, ahol részben a Világbank finanszírozásával kezdődött meg egy ellentmondásos kőolaj-kitermelési és vezetéképítési beruházás.
HÓDÍTÓ IDEGENEK. Ugyanezt hallhatjuk Janas Natkimétől, aki az u’wák földjétől nagyon távol, de hozzájuk hasonlóan a világ egyik legelszigeteltebb pontján él: az Indonéziához tartozó Nyugat-Pápuán. Natkime az amungme törzs négy elismert vezetőjének egyike. Kunyhója deszkákból van összetákolva, az ablaktáblákat drótkerítés-darabok helyettesítik. Negyven évvel ezelőtt az amungmék többsége még nem is látott idegent, a törzs kőkorszaki állapotban élt. A változást a New Orleans-i székhelyű Freeport-McMoRan Copper & Gold Inc. érkezése hozta meg a hatvanas években. Miután megállapodott Suharto elnökkel, Indonézia emlékezetesen korrupt diktátorával, a Freeport nekiállt elhordani két, 3600 méternél magasabb hegyet, hogy hozzáférjen a világ legnagyobb feltárható aranykészletéhez.
Az amungmék számára a 6 ezer embert foglalkoztató bánya az egyetlen pénzügyi forrás. De azt követelik a Freeporttól, hogy tisztítsa meg a kitermelésnél keletkező meddőt, amely elszürkíti ivóvizüket. Dühösek, amiért az 1,6 milliárd dolláros nettó árbevételnek csak 1 százaléka jut az ő életminőségük javítását szolgáló beruházásokra. Natkime célja világos: “Azt akarom, hogy a globalizáció korában az amungmék a Freeporttal egyenlő pozícióban legyenek, és azonos részesedés jusson nekik.” A vállalat sokáig egy vasat sem fordított a települések fejlesztésére, mígnem 1996-ban zavargások törtek ki, amelyek során három őslakos meghalt, tizenöt pedig megsebesült. Az eset miatt a bányát három napra be kellett zárni. Augusztusban a Freeport hivatalos ígéretet tett az amungméknek és egy másik törzsnek, a kamoróknak, hogy modern lakó- és irodaépületeket épít a régiek helyett, s létrehoz egy vállalatot a földmozgatási és gátkarbantartási feladatokra, amely munkát ad majd a helyieknek. Ezenkívül beindít egy mezőgazdasági projektet is, miután egy földterületet megtisztítanak az odahordott kőtörmeléktől és iszaptól.
Az ilyen példák jól illusztrálják, miként változik a globális befektetések világa. Volt idő, amikor a multik gond nélkül figyelmen kívül hagyhatták a környezetvédelmi és emberi jogi szempontokat a harmadik világban. Az olaj- és bányatársaságoknak elég volt nyélbe ütniük az ügyleteket az illető kormányzat tisztviselőivel; és számíthattak arra is, hogy saját kormányuk meg fogja védeni az érdekeiket. Bár az ügyletek gyakran sokmilliárdos exportbevételt eredményeztek, a bányákból és kutakból származó pénzek jó része olyan figurák zsebébe vándorolt, mint Suharto, a zairei Mobutu Seke Seko, vagy a nigériai Sani Abacha.
NYOMÁS ALATT. Tanulmányok azt mutatják, hogy a természeti kincsek exportjára ráutalt országok gazdaságilag rendszerint elmaradottabbak, mivel a kormányok kevés késztetést éreznek az oktatás, valamint a fejlődéshez szükséges ágazatok javítására. A Világbank felmérése szerint azon országok körében, ahol a gazdaságnak legalább az egynegyede az elsődleges nyersanyagok kivitelétől függ, 23 százalékos azok aránya, amelyekben katonai konfliktus dúl. A nyersanyagot nem exportáló országokban 1 százaléknál kisebb az ilyen konfliktus valószínűsége.
Aktivisták és környezetvédő csoportok részéről nagy nyomás nehezedik a multikra, a fejlett országok kormányaira és a projektek finanszírozásában gyakran részt vevő Világbankra, hogy bizonyítsák be: a szegény országokban humánus, környezetbarát és igazságos módon is lehetséges bányászni vagy olajat kitermelni. A berkeleyi székhelyű Project Underground például 1995 óta perek támogatásával, valamint a részvényeseknél, hitelezőknél és amerikai kormányhivataloknál folytatott lobbizással tiltakozott a Freeport indonéziai tevékenysége ellen. Az u’wák ügyét különböző hírességek karolták föl, aktivisták pedig tüntetést tartottak az Occidental elnöke, Ray R. Irani otthonánál, a Maryland állambeli Bel Airben. “A globális kapitalizmus túl messzire jutott, túl gyorsan, számos kanyar levágásával” – jellemzi a helyzetet Danny Kennedy, a Project Underground igazgatója.
Mindezeken túl az olaj- és bányatársaságoknak immár számadási kötelezettségük van az intézményi befektetők felé, amilyen például a CalPERS, a kaliforniai állami alkalmazottak nyugdíjpénztára. Szigorodó környezetvédelmi és szociális normákat kell továbbá betartaniuk, hogy a Világbanktól pénzügyi támogatást és a politikai kockázattal öszszefüggő garanciákat kapjanak a külföldi projektekhez. “Egyre nő az igény az elszámoltathatóság iránt – állítja Gerard P. Matthews, a Royal Dutch/Shell Group emberi jogi politikájáért felelős menedzsere -, a társaságok, magánszemélyek vagy kormányok immár nem tehetik meg, hogy elkendőzzenek vagy titokban tartsanak dolgokat.”
Kezd tehát kibontakozni a vállalati felelősségviselés új korszaka. A multik emberi jogi tanácsadókat vesznek föl, magatartáskódexeket állítanak össze és léptetnek hatályba, külső ellenőröket alkalmaznak, és javítják működési gyakorlatukat. Globális magatartási normákat fektetnek le, s igyekszenek elérni, hogy azok meg is valósuljanak. Helyi embereket neveznek ki az igazgatóságba, és sürgetik a minisztereket és tábornokokat, hogy tartsák be a nemzetközi emberi jogi normákat, mert ha nem, az a befektetőkre is rossz fényt vet. “Ennek felismerése hatalmas változás, és még néhány évvel ezelőtt is csak nagyon kevés vállalatra volt jellemző” – szögezi le Aaron Cramer, a San Franciscó-i Business for Social Responsibility alelnöke, akinek csoportja vállalatok számára nyújt segítséget emberi jogi és munkaügyi normák felállításában.
A felelősségviselés terén az európai társaságok előrébb jutottak amerikai riválisaiknál. A kilencvenes évek közepén Göran Lindahl, a svéd ABB vezérigazgatója elküldte Borneóra azokat a mérnököket, akik a malajziai Bakun-gát megépítésére pályáztak. Idejüket azzal töltötték, hogy különböző falvakban felmérték a helyiek igényeit, akiknek máshova kellett volna költözniük. Végül a gát tervét levették a napirendről, s a létesítmény azóta sem épült meg.
Újabban a Shell is felzárkózott az éllovasok közé, részben azért, mert jóvá kell tennie múltbeli sérelmeket. A vállalat nigériai tevékenysége miatt 1995-ben csaptak magasra a nemzetközi felháborodás hullámai, amikor a kormány erőszakra való felbujtás koholt vádjával kivégeztette Ken Saro-Wiwát, a külföldön is ismert írót, aki saját népe, az ogonik nevében harcolt a nagy olajüzlet ellen. Míg korrupt kormányzati tisztviselők milliárdokat nyúltak le az olajbevételekből, az ogoniknak semmi nem jutott, az olajszivárgások pedig beszennyezték földjüket. A Shellnek olyan vádakkal kellett szembenéznie, hogy eltűrte ezeket a körülményeket, és nem tett meg minden tőle telhetőt Saro-Wiwa életének megmentéséért.
VISSZAVONULÓ. A hatalmas nyilvános bírálatsorozat nyomán a vállalat belátta, hogy nem hunyhat szemet az emberi jogok megsértése felett. Azóta kivonult az ellentmondásos csádi és kolumbiai projektekből, s igyekszik javítani a környezetvédelmi és emberi jogi helyzetet a nigériai olajmezőkön, amelyek napi 2,2 millió barreles kitermelése továbbra is létfontosságú számára. Arvind Ganesan szerint, aki a Human Rights Watch emberi jogi szervezet programigazgatójaként figyelemmel kíséri a Shell nigériai működését, a társaság fordulatot hajtott végre. Mint mondja, “megvan bennük a készség annak biztosítására, hogy tevékenységük ne járuljon hozzá az emberi jogok megsértéséhez”. Ganesan többekkel együtt úgy látja, hogy más cégek számára modellként szolgálhatnak azok a jelentések, amelyeket a Shell tesz közzé az emberi jogok terén elért előrehaladásáról és működésének környezeti hatásairól.
GYÖKEREK. Hogy az aktivisták képesek változtatásra késztetni amerikai vállalatokat, annak jó példája a Home Depot elleni kampányuk is. A San Franciscó-i Rainforest Action Network a Home Depot üzleteinek körbezárását és a részvényesi közgyűlések megzavarását választotta eszközül annak eléréséhez, hogy az építési anyagokat forgalmazó cég hagyjon föl a Délkelet-Ázsia, Dél-Amerika és Kanada veszélyeztetett erdőségeiből származó keményfák árusításával. Az évente mintegy 10 milliárd dollárnyi épületfát és fűrészárut értékesítő Home Depot bejelentette: a jövőben olyan fákat fog előnyben részesíteni, amelyekről egy külső szervezet igazolja, hogy kitermelésük környezetbarát módon történt. Ugyanerre tett ígéretet egy sor más faanyag-forgalmazó és építkezési vállalat.
Bár az ilyen erőfeszítések nagyon jelentősek, hosszú éveknek kell még eltelniük, amíg a világ szegényei számára érezhető javulást eredményeznek. A multiknak csak egy maroknyi csoportja törekszik komolyan arra, hogy rendbe tegye saját gyakorlatát. És ha a jó szándék meg is van, az igazi próbatétel az, hogy a normákból és előírásokból sikerül-e bármit is ténylegesen valóra váltani. A kormányok pedig még mindig gyakran a multik oldalára állnak az őslakosokkal szemben. Az u’wák például a kolumbiai bíróságokon nemrég elvesztettek egy nagyon fontos pert, amellyel az Occidental-projektet próbálták megakadályozni.
De ha most vereséget szenvedtek is, nyugati aktivisták gondoskodni fognak arról, hogy az olajtársaságok kénytelenek legyenek odafigyelni a gondjaikra. “Az egész világ tud rólunk” – mondja a fiatal u’wa ügyvéd, Ebaristo Tegria. És a globális politikai tettrekészség új, behálózott világában egyre kevésbé akadhat olyan hely, ahol a környezetre veszélyes tevékenységet folytató multik háborítatlanul halmozhatják profitjukat.