Öt hétig tartó, a modern amerikai történelemben párját ritkítóan feszült harc után a republikánus Bush lett az Egyesült Államok elnöke. A harcosok nyomban átöltöztek. A szó retorikai értelmében megváltak a karate-köntöstől a sötét öltöny, illetve a bokszkesztyűtől a glaszékesztyű kedvéért. Gore támogatást ígér Bushnak. Bush együttérzéséről biztosítja vetélytársát, s arra céloz, hogy átnyúl majd a csaknem fele-fele arányban megosztott törvényhozás túlsó oldalára és demokratapárti politikusokat is bevesz majd kormányába.
HAMIS HANGOK. A kulturáltan hangszerelt átmenet mélyén azonban hamis dallamok csengenek. Már Gore döntést elfogadó beszéde sem ismerte el a vereséget (ez a szó el sem hangzott), hanem arra utalt, hogy “váratlan döntéssel” megakadályozták küzdelme folytatásában.
Tény, hogy konzervatív győzelemről az európai (és persze a hazai) jobboldal elégedett mormogása ellenére sem lehet beszélni. Országosan Gore 300 ezerrel több szavazatot kapott. Utoljára Reagan ért el ennél nagyobb különbséget. Ráadásul a Nader vezette – és a Clinton/Gore-féle enyhén “szociáldemokratizáló” vonaltól több árnyalattal balra álló – “zöldek” kétmillió szavazatot kaptak. Ezen belül Floridában is annyit, hogy az ötöde elég lett volna a demokratapárti jelölt győzelméhez abban az államban, amelynek magatartásától a végső döntés függött.
Persze talán mindezt felesleges felidézni, hiszen a “mérkőzés” véget ért, s az sem lehetetlen, hogy végül Bush bölcs és kiegyensúlyozott elnöknek bizonyul. Hiszen a választási harcban meghirdetett programja szerint a centrumból, konszenzus alapján kormányoz majd, távol tartva magát mindenekelőtt saját pártja szélsőjobboldalától (ehhez a táborhoz egyébként régi kapcsolatok fűzték, amelyeket éppen a választási harc kezdetén szakított meg). Ráadásul a vitatott módszerekkel kicsikart győzelem enyhén szólva minimális aránya valóban egy centrista kényszerpálya irányába löki majd a republikánus kormányzatot.
A gondok ennél mélyebben húzódnak. A New York Times azt írja, hogy Bush nehezen mozog majd “egy olyan politikai kultúrában, amely egyre kevésbé találja meg a középutat, hiszen a Washingtont évek óta fogságában tartó mérgezett atmoszféra egyre sűrűbb”. Az “évek óta” megjegyzés nyilvánvalóan a Bush apjára választási vereséget mérő Clinton nyolcesztendős elnöki periódusára vonatkozik. Clinton személyes vonzereje és még inkább politikai sikerei hallatlanul irritálták a konzervatív Amerikát. Olyannyira, hogy ezekben az években teljesen megváltozott, a szó rossz értelmében “pártossá” és gyűlölködővé vált a két nagy amerikai párt kapcsolata.
Ez torzította el a Floridában öt hétig tartó pozícióharcot. A Bush öccsének kezében lévő hivatali apparátus és a republikánus többségű helyi törvényhozás következetesen gáncsolta, a korábbi demokrata vezetés által kinevezett floridai legfelsőbb bíróság hasonló elszántsággal pártolta a Gore-csapat emlékezetes küzdelmét a szavazatok újraszámlálásáért. Végül ezt állami szintre emelte, sőt alkotmányos kérdéssé tette a washingtoni legfelsőbb bíróság két határozata. Amerika történelmében ez volt az első eset, hogy ez a bíróság döntően befolyásolta egy elnökválasztás eredményét. A kilenctagú testület (igaz, indirekt módon, jogi formulákba burkolva) két ízben is Bush számára kedvező döntést hozott. Végső soron a bírósági döntés blokkolta a floridai szavazatszámlálást. Ez minden bizonnyal keserű politikai vitát gerjeszt majd. A kettéhasadt ország “balfele” máris támadja az országos szavazati arányokat átszűrő és torzító elektori szisztémát. A legfelsőbb bírósággal kapcsolatban pedig felveti az egymástól elkülönített három hatalmi ág (végrehajtó és törvényhozó hatalom, igazságszolgáltatás) közötti válaszfalak áttörését.
NEMZETET MEGOSZTÓ VITA. Ez utóbbi azért történhetett meg, mert az elnök a főbírókat életfogytiglani hatállyal szemeli ki. Így akár egy konzervatív, akár egy liberális elnök – ha az élet, vagy inkább a halál úgy hozza – az igazságszolgáltatás csúcsára (és eltérő szemléletű utódja nyakára) ültethet egy rendkívüli politikai hatalmú testületet. Ez a helyzet szinte tűrhetetlenné válhat, amikor e kilenceknek az egész nemzetet megosztó kérdésekben kell dönteniük. A most várhatóhoz hasonló szenvedélyességű vita a hatvanas években robbant ki. (Akkor a kongresszus “déli” tagjai a rasszista törvények eltörlése miatt vád alá akarták helyeztetni Warren főbírót.) Most szélesebb a vita sávja. Az elektori szisztémától egészen a legfelsőbb bíróság jellegéig és hatásköréig terjedhet – függetlenül attól, hogy a Fehér Ház új lakója mennyire bölcs elnöknek bizonyul majd. A jövőről szól majd a párbeszéd: milyen alkotmányos változtatások szükségesek ahhoz, hogy egy “Florida ügy” többé ne tehesse kérdésessé egy amerikai elnökválasztás legitimitását.
