Múlt heti berlini krónikámban azt íritam, hogy a régi-új fővárosban egyik alapélményem a városépítő dinamizmus mellett a berliniek derűje, jókedve volt. Erre kicsit rácáfolt hazautazásom után a hír az újnácik felvonulásáról, de ne feledjük, hogy a kopasz csőcseléknek rendőri védelemre volt szüksége, máskülönben nem nagyon vonulgathattak volna a felháborodott berlini nép miatt, és ez azért jó jel. (Más kérdés, hogy én nem biztosítottam volna rendőri védelmet nekik.) De mindegy: Berlin igenis jókedvű város.
Persze azért volt okom rosszkedvre is. Mikor a német szobaasszonytól (a takarítónők ugyanis kizárólag thaiföldi és kínai nők) megkérdeztem, hol tudok a környéken ásványvizet vásárolni (a szobában nem volt minibár, és ásványvíz nélkül éjjel szomjan halok), indíttatva érezte magát közölni velem, hogy ez itt Kelet-Berlin, ő pedig nyugat-berlini, tehát nem tudja. Vagyis tíz év után is virul az ossi-wessi-tudat. Az abszolút trampli “dezsurnája” megkülönbözteti magát honfitársaitól!
Megrázó élményem volt az Unter den Linden hársfái alatt sétálgatva egy monstruózus épülettömb. Hihetetlen méretek, négy utca fogja közre, olyan, mintha egy kaszárnyát kicsicsáztak volna, fekete svédgránit lábazat, kovácsoltvas óriáskapu, de bearanyozva (az aranyozott kovácsoltvas a kedvencem!), kétoldalt szörnyű óriáskandeláberek, szintén aranyozva. Mi ez? Hát az orosz követség! Mintha még mindig az NDK urai volnának. Vajon mit tudnak csinálni ma is ebben a beláthatatlan nagyságú épülettömbben?
A következő sarok már vidámabb: nagy táblák és jelmezes figurák hirdetik, hogy a híres-nevezetes Komische Oper fundus-kiárusítást tart. Fundus: színházi felszerelés, bútor, jelmez, kellék. Két emeletnyi gyönyörűség! Nagyon be tudtam volna vásárolni. Ehelyett odébb a Spree partján a bolhapiacon vásároltam. Indián álomfogót otthon a hálószobába (azóta jól alszom), meg japán gingko biloba levelet és magot, a jégkorszak e csodás túlélőjét. A levélteát megiszom és fiatal leszek tőle, a magot elültetem, és 30 (!) év múlva kiderül, hogy lány- vagy fiúnövény. Ha lány, akkor elviselhetetlenül bűzlik. Majd szagolhatják az unokáim. A bolhapiacról besétálok a Pergamon-múzeumba is, nézzük meg újra negyedszázad múltán. Minden megvan.
Berlin nem a könnyű ételek városa. Tipikus étek a főtt sertéscsülök savanyúkáposztával és (könnyítésül) sárgaborsópürével. Azután borsófőzelék szalonnával. Marhaszegy. Berlini disznótoros, azaz véres- és májashurka, sertésvese, főtt disznóhús. A Hackepeter: nyers darált disznó- és marhahús, hagymával keverve. Nem az én világom. De amikor a hangulatos Spree-parton Zille kocsmájába – Zille Stube – beültünk, egy itt elhíresült borjúmájig azért elmerészkedtem, saját főzetű könnyű sörrel: pompás volt. Itt szeretett üldögélni Heinrich Zille (1858-1929), és rögzítette emlékezetében a berlini népet, tenyeres-talpas, groteszk, kegyetlen humorú vagy éppen kegyetlenül zord képeihez. A fenti dámán is kézzelfoghatóan érzékelhető, hogy a hölgy nem vetette meg a jó nehéz berlini kosztot. –
– Hangulat: hamisítatlan ó-berlini n Választék: szűk, de ízletes
– Falak: Zille-rajzok, ódon fényképekkel
