Ki emleget – és ki olvas! – ma már költőket? Abban az országban, ahol a könyvhetet és a költészet napját kitalálták! És ahol régen egy-egy verseskötet megjelenése nagy esemény volt, olykor szenzáció. És ki olvasott – vagy ki hallott a nevéről legalább – olyan második sorba szorult, mégis nagyszerű költőt, mint Berda József? Akit a csodálatos, mindenre nyitott Kosztolányi fedezett föl (akárcsak József Attilát). Berda két év múlva lenne százéves. Én még jól ismertem e huszadik századi magyar Villont, vagy ahogy egyik ifjabb kollégája írta, költészetünk Szent Ferencét. Az újpesti szegénylegényt, aki prédikált az állatoknak, tavasztól őszig csavargott a Pilis és a Bakony erdeiben, bakancsban és hátizsákkal. Gombászott, és közben a maga módján imádkozott a Természet Istenéhez. Lakása nem volt, még albérlete sem, örök újpesti ágyrajáró maradt. Kocsmák és szakácsnők, gombapörköltek és libasültek szerelmese. Egyik pompás versében így szólítja meg a gévagombát: “Oh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszi erdőn!” Máshol, más gombához: “Komoly erdők dísze, ki oly sokszor nevettél reám a bújósdi füvek mögül: tündéri tinórúgomba te!” Kegyelmes asszonynak nevezi a kocát. A tömött liba előtt kalaplevéve földig hajol. A bornak pedig így udvarol: “Ha annyira szeretsz, tündéri tütü, végezz ki szereteteddel, de csak lassan… ”
Elindultam Újpestre, hogy Berda pátriájában fölleljem egykori tanyáit. Kocsmát, utcát, házat. Először is kerestem a Szent Gellért utca 31-et, ahol harminc évig ágyrajáróként lakott özvegy Pákozdi Damasztinné asszonyságnál. (Hogyan is hívhatnák másként a költő házinénijét?) Nemhogy a házat nem találtam, de még a régi, vidékies utcát sem: régesrég felszántották az egészet, helyette lakósilók és beton mindenütt. Csüggedten nem is kerestem már újpesti Berda-kocsmafélét, hanem betértem az első kínálkozó vendéglőbe. Öreghalász a neve. Mondják, 62-ben nyílt, tehát a 66-ban eltávozott Berda még járhatott itt. De biztosan nem járt. Ez neki túl flancos lett volna.
Belül sok fa, gerendák meg lambériák. Mindenféle folklór lom. Hálók, varsák, kancsók, köcsögök. Valamitől olyan, mint régi Csehszlovákiában egy jobb tátrai étterem. Vonzó étlap. Előételnek izlandi kaviárral töltött palacsinta velencei mártásban. Jó. A korhely halászlé szintén, habár lehetne savanyúbb, úgy igazi. A harcsapörkölt juhtúrós csuszával viszont nagyszerű. Felvidéki lelkem olvadozik, mert ez a juhtúró – hamisítatlan, érett, csípős brinza! Rusztikus pikantéria. (Lehet, hogy Berdának, a tót cselédek sarjának köszönhetem?) Párom fácánt evett, áfonyával töltött almával és madeiramártással. Persze, hogy jó. De régóta sejtem, hogy ez a fácán tulajdonképpen tévedés, csak senki nem meri megmondani. Előkelő, de semmi értelme. Mit esznek rajta? (Szó szerint!) A mákkrémmel töltött palacsinta szilvaöntettel kitűnő, a palacsinta pengevékonyságú. A borkínálat pedig színvonalas és bőséges. De hogy ez nem a Berda kocsmája volt, az biztos!
Környezet: jó, de nem igazán Választék: bő és fantáziadús Kiszolgálás: udvarias Levesek: 300 forint Húsok: 650-1500 forint Halak: 620-2100 forint
