Reneszánszát éli a fotográfia Magyarorszáigon. Egymást érik a kiállítások, régi mesterekkel, különleges leletekkel, s mai alkotók fényképeivel, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumtól Mai Manó megújhodott műtermén és a Francia Intézeten át egészen a Nemzeti Galériáig, hogy csak néhány fontosabb bázist említsünk. Aki lemarad, a tendenciájában egyre igényesebb katalógus-kötetekből is tájékozódhat, no meg a szépen sorjázó albumokból.
“Megkülönböztetni egymástól a feketét és a feketét” – ezzel a mottóval/hitvallással indítja gyönyörű, szikáran szófukar képes könyvét Nádas Péter. A Valamennyi fény, amelyet nálunk a Magvető adott közre, igazi kuriózum, hiszen valószínűleg kevés fotográfus mondhatja el a világban magáról, hogy úgy tud írni, mint az Emlékiratok könyvének szerzője. (Talán Zolát említhetnénk, akinek szenvedélyes buzgalommal elkattintott fényképeiből nemrég volt látható kiállítás Pesten.)
Esszét írni persze szavak nélkül, puszta objektívvel is lehet, mint tette ezt Benkő Imre, aki Nádassal ellentétben a szürkét és a szürkét próbálta megkülönböztetni az elmúlt harminc év Budapestjének kortalan – vagy épp nagyon is korhoz kötött – utcáin, kapualjaiban, szigetein barangolva. A 9s Műhely gondozásában megjelent Szürke fények – Budapest, 1970-1999 nagyformátumú fotókötet, a szó mindkét értelmében. Igazi néma számvetés. Egy hatalmas város, benne – s a képeken – megannyi ember, ismerősek, ha nem is találkoztunk velük még soha, tudjuk kik ők, itt élnek/éltek velünk, s hallgatnak. Mindenki hallgat – talán néhányan énekelnek, három meglett férfi az ÉDOSZ-kórusból, 1983-ban, meg egy idős néni magyaráz valamit, két évvel később, a Veres Pálné utca sarkán, egy szobafestő-forma illetőnek, Trabantok, Ladák, Wartburgok sorától övezve -, szóval mindenki csöndben, jobbára a kamerába nézve, még a Fradi-szurkolók is némán, meg a Hajógyári-sziget zilált rajongói is. Mégis, pontosan tudjuk, mi történt, s azt is, mi lett azután, azóta. Hiszen ott voltunk mi is, a Felszabadulás téren; 100 forintért a hétvégén kedvezményes családi ebéd. Lapozgatás közben Cseh Tamás ajánlott; szenvedélyes szinergia.
Szürkébe hajlik egy másik kötet is, szintén műfajok találkozása: tánc és fénykép, mozgás és kimerevített pillanat mindig is összeérő terrénumok voltak. Bánkuti András nem Budapestet, hanem Győrt választotta keretül. S ha Győr, akkor balett. E két fogalomnak az elmúlt húsz esztendőben, a Győri Balett 1979-es indulása óta, bőven volt alkalma összefogódzkodni. E fajsúlyos album ennek a két évtizedes pörgésnek állít katedrálist, a jubileum apropóján – a könyvet kiadóként maga a Győri Balett jegyzi -, ám nem annyira riporterként, mint a táncoló, s ilyeténképpen ismét csak néma ember arcát, testét, mozdulatait a fény útjába álló, s így lefényképezhető alkotásként figyelve. Próba, felkészülés, előadás, s végül a lecsapódó függöny. A szó legnemesebb értelmében teátrális – mi más is lehetne -, egyúttal őszinte könyv. Három felvonásos kameradarab.
Nem szürke (többnyire), nem is fekete (többnyire), sőt egyenesen színezett képekkel teszi próbára képzeletünket Horváth Péter más kép című albuma, amely mégsem idegen a fentiekben citált munkáktól. Az alapanyag-helyszín gyakran ugyanaz, mint Benkőnél – Práter utca, Moszkva tér, Kőbánya, metróaluljáró, bérházudvarok -, a szereplők is ismerősek, ki név szerint is, ki csak úgy messziről, ám a kép, amit látunk, mégsem lefényképezhető. Az valójában csak az alkotó fejében létezik, no meg talán a számítógépben, amely értő fotós kezébe kerülve – ismét egy műfaj-randevú – csuda dolgokra képes. Computer-montage: Gyémánt László festő, a Magyar Fotográfusok Háza tavalyi Horváth-kiállításának megnyitóbeszédében így vélte beazonosítani ezt a sajátos képalkotási technikát. Én inkább úgy mondanám: minden megtörténhet. Mint ahogyan megtörténhetett minden a győri próbateremben, vagy éppen a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek Budapestjén. A többi csönd.
