Nem új keletűek az acélipar sorsát illető aggodalmak, ám az ágazat gondjait drámaian fölerősítette, hogy az ázsiai kontinensen végigsöprő gazdasági válság nyomán összeomlott a kereslet. A nem olyan régen még virágzó Délkelet-Ázsia az acélgyártók első számú piaca volt. Például 1997-ben a térség 75 millió tonna acélt importált, míg a rangsorban következő Egyesült Államok csak 30 milliót.
Ám ezzel egyidejűleg Ázsia termelőként is fontos szerepet játszott: 1997-es 300 millió tonnás kibocsátásával a világtermelés 40 százalékát adta. Az ázsiai felhasználás visszaesése miatt azonban ennek jó részét exportként Nyugat-Európába és Észak-Amerikába irányították át. A korábban Ázsia számára termelő európaiak viszont az Egyesült Államokban találtak új vevőket, míg az afrikai, illetve a közép- és kelet-európai acélgyárak mindkét térségben aktivizálódtak. Ez mintegy rárakódott arra a már önmagában is feszült korábbi helyzetre, amelyet a közép- és kelet-európai export óriási növekedése jelentett. (Az utóbbit az váltotta ki, hogy az egykori szovjet blokkban a katonai – és részben a polgári – kereslet összeomlott.)
Az acélkereskedelem torzulásai következtében Amerikában és az Európai Unióban (EU) egyaránt körülbelül 50 százalékkal nőtt az import 1998-ban; a számítások szerint ez volt az első olyan esztendő, amikor a közösség nettó acélimportőrré vált. Az árak zuhannak. Az MEPS angol acélipari tanácsadó cég szerint a melegen hengerelt acél tonnánkénti átlagára az EU-ban az 1998. januári 650 márkáról az év végére 425 márkára esett vissza. Számos acélipari vállalat keményen veszteségessé vált. A British Steel, a világ egyik leghatékonyabban működő gyártója már bejelentette, hogy az elmúlt éve veszteséges volt. Ugyancsak rossz esztendőt zárt például a német Salzgitter és a belga Arbed is.
Nem véletlenül adott tehát le vészjelzéseket az ágazat jövőjét illetően a német acélipari szövetség elnöke. Rupert Vondran a düsseldorfi Stahl ’98 konferencián drámai helyzetképet festett le. Érthetetlennek, sőt egyenesen törvénytelennek nevezte, hogy egyes cégek jóval saját előállítási költségeik alatti árakon kínálják termékeiket. “Olyan árakkal jelennek meg, amelyek akár 25 százalékkal is alacsonyabbak, mint a helyi termelőké. Tehát szándékos károkozásról van szó. Így nem meglepő – fejtette ki Vondran -, hogy a bajba jutott cégek és szövetségeik a pereskedés útjára lépnek. Egyszerűen nincs más választásunk”.
A nagy acéltermelő régiók a kereskedelmi gondok miatt visszafogták a termelést. Tavaly Japán 12 százalékkal csökkentette a kibocsátást, Európa pedig az idén fog 7 százalékkal kevesebb acélt termelni. Ez azonban még mindig kevés a globális kapacitásfelesleg problémájának megoldásához.
Egyesek szerint a hosszú távú megoldás csak a racionalizáció lehet, különösen Európában, ahol az acélgyártás továbbra is lényegében nemzeti alapon szerveződik. A londoni Salomon Smith Barney tanácsadó cég acélipari elemzője szerint az európai kohók ma is ellenállnak a termelés csökkentésnek, ám az 1999 első félévében felgyülemlő veszteségek hatására várhatóan drasztikus lépésekre kényszerülnek majd.
A gondok mélyülésével az ágazat egyre inkább követeli a védelmet. A folyamat Tajvanon indult 1998 júniusában, amikor dömpingellenes vámot vetettek ki az importból származó, s túl olcsónak talált építőipari acélgerendákra. Ezt követően – novemberben – India vetett ki vámot az alacsony árú orosz, kazah és ukrán importra. Jelenleg dömpingellenes intézkedéseket fontolgat Chile és Brazília is. A kereskedelmet akár alapjaiban megrengető csapásokat azonban Washington és Brüsszel tartogatja.
Az amerikai termelők múlt év végi kampánya jelentős támogatást élvezett a törvényhozásban, aminek hatására január elején a Fehér Ház mentőakciót dolgozott ki: a cégek túléléséhez 300 millió dollárnyi adókedvezményt kínált. Ez azonban nem elégítette ki az acélgyárak kongresszusi támogatóit. Arlen Specter republikánus szenátor, a szenátus acélipari lobbyjának elnöke így fogalmazott: “A piacainkat elárasztó külföldi dömping miatt ezer sebből vérzik az acélipar, több ezer munkahelyet kell megszüntetni, és a kormány egy apró tapasszal akarja orvosolni a helyzetet”. Az európai gyártók szerint a washingtoni adóintézkedés gyakorlatilag állami támogatást jelent, márpedig az sérti a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szabályait. Szövetségük, az Eurofer azt nyilatkozta, hogy egyelőre nem tesz panaszt a szubvenció miatt, mert nem akarja fokozni a feszültségeket.
Közben a nyugat-európai gyártók örömmel üdvözölték az Európai Bizottság bejelentését, miszerint hivatalosan elkezdik vizsgálni az Eurofer beadványát, amelyben a szervezet több ázsiai, illetve közép- és kelet-európai országgal szemben dömpingvádat fogalmaz meg. Az Eurofer további dömpingpanasszal is élni kíván, a Kínából, Indiából és Törökországból származó nehézlemez- és rúdimport vonatkozásában.
Mindezek nyomán – s különösen a legújabb amerikai intézkedések fényében (lásd külön írásunkat) – fennáll annak a veszélye, hogy a helyi aggodalmakból születő protekcionista intézkedések megszaporodnak, s esetleg átfogó kereskedelmi háborúhoz vezetnek.
