Kettő-egy a jegybank javára – értékelte az elektronikus fizetés eszközökről szóló kormányrendelet megszületését egy bankár. Mindez annak szól, hogy bár sikerült a tervezetből jó néhány, a bankok felelősségét kiterjesztő elemet “kilobbyzni”, véleményük szerint még mindig több maradt benne, mint amennyit ma a honi kártyapiac szereplői – közülük is persze legfőképpen a bankok – elviselnek. A rendelet első tervezetei óta berzenkedő pénzintézetek szerint sem a honi közerkölcsök, sem pedig a közel 3 millió bankkártyát “foglalkoztató” piac nem érett még a kormány legutóbbi ülésén elfogadott jogszabályra. Úgy vélik, az önmagában is több milliós költséget ró a bankokra, emellett pedig a kártyás visszaélések tömegét indíthatja el.
Ezzel ellentétben a Magyar Nemzeti Bank azt hangsúlyozza: az Európai Unió ajánlásaiból csak azokat honosítja meg a rendelet, amelyek a bankok számára elviselhetőek, sőt közvetlenül még csak költségekkel sem sújtja azokat. Kivéve persze azt a terhet, amennyibe az üzletszabályzatok átdolgozása és a meglévő kártyaszerződések átalakítása kerül. A jegybank szerint a rendelet fundamentális változást nem eredményez: a bankok felelősségvállalása oly módon változik csupán, hogy az a kártya elvesztésének, ellopásának bejelentésétől datálódik. Azaz decembertől, ha egyszer a kártyabirtokos letiltotta a kártyát, a banknak is azonmód így kell tennie és minden, a bejelentés regisztrálása után történő kifizetést a pénzintézetnek kell jóvá tennie. Megszűnik tehát a bankok többségénél még élő – 24-72 órás – átmeneti időszak, amikor a bejelentést már fogadták ugyan, ám ha a kártyával visszaélnek, azt az ügyfél pénze bánja.
Mindez kétségtelenül szigorít a bankok eddigi, valóban kényelmesebb helyzetén – ezentúl kevésbé könnyen háríthatják az ügyfelekre a károkat, gyakrabban igyekeznek majd maguk felderíteni a visszaéléseket -, ám e fogyasztóvédelmi elemek szükségességét még a bankárok közül sem vitatja mindenki. Mint mondják, ez óvatosabbá teheti a bankokat az ügyfelek erőteljes “kártyásításában”, és segíthet a csalárd ügyfelek és kereskedők felderítésére, nyilvántartására szolgáló figyelő rendszer, a Fire létrehozásában (Figyelő, 1999/18. szám).
A bankok mindenesetre – átmenetileg – megmenekültek két jóval súlyosabb szabálytól a rendelet formálódása során. Egyfelől a visszamenőleges felelősség “rémálmától” (Figyelő, 1999./2.), másrészt attól, hogy a PIN-kóddal használt elveszett vagy ellopott kártyáknál a pénzintézetnek kelljen bizonyítania az ügyfél rosszhiszeműségét.
A bankok ezzel együtt azt nehezményezik, hogy míg a hitelintézetek felelősségét egyre feljebb srófolják, a visszaéléseket büntető jogszabályokra kevéssé “áldoznak”. Így vélik annak ellenére, hogy a Büntető törvényköny (Btk.) erre vonatkozó passzusai januártól bővültek (lásd táblázatunkat), s ma már jogilag lehetőség nyílik a csalárd kártyabirtokosok nyilvántartására is. A visszaélések többsége egyébként vétségnek minősül, ami két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel sújtandó. A bankok most abban bíznak, hogy a közeljövőben a nemzetközi kártyatársaságok gyakorolnak majd nyomást a jogalkotókra.
Emellett úgy tartják, hogy a rendelet nyomán olyan beruházásokra és egyéb kiadásokra kényszerülnek, ami néhányuk díjain is nyomot hagy. Azt feltételezik, hogy megugrik a letiltások száma, és ezek jó része ráadásul visszaélésgyanús lesz. Vagyis meglévő kártyáját “záratja le” az ügyfél, és azután, immár a bank felelősségére, javában költ majd. A letiltás pedig pénzbe kerül, dombornyomott kártya esetén akár több százdollárba is. A letiltások gyarapodó száma miatt várhatóan bővíteni kell az azokat fogadó rendszerek kapacitását is. Ezenkívül, éppen a visszaélésgyanús ügyletek elszaporodására számítva, a monitorozásra, felderítésre is többet költenek majd. Mindenesetre az üzletszabályzatok, szerződések módosítását a bankok közösen tervezik kidolgozni. Emellett – potenciális veszteségeik csökkentése érdekében – alacsonyabbra akarják szabni az elfogadóhelyek limitjeit.
