Cikkükben (Azonos hullámhosszon, Figyelő, 1999/23. szám) számos vetületét érintik a magyar kereskedelmi rádiók reklámpiaci versenyének. A két vezető rádióadó létrejöttén, peres ügyein és üzleti tervein kívül szóba kerül a rádiócsatornák mostoha hirdetőpiaci pozíciója a gőzerővel nyomuló tévés reklámpiac árnyékában, valamint egy rádiós összefogásnak a lehetősége annak érdekében, hogy a média e szegmensének szereplői tisztább képet kapjanak a reklámtorta nagyságáról, illetve hogy a hirdetők és ügynökségek tájékozottabbak legyenek a rádióreklámok hatékonyságát illetően. A problémák helyes felvetése ellenére a cikk azért sikerült féloldalasra, mert a hirdetés körül zajló alkufolyamat másik oldalát alkotó ügynökségeket nem sikerült megszólaltatni, így azok piaci érdekei is homályban maradtak. Ez utóbbi például azért is sajnálatos, mert így talán megtudtuk volna, mit szólnának az ügynökségek ahhoz, ha az egyik nagy könyvvizsgáló cég birtokába kerülnének a rádiók reklámbevételi adatai. Európai integrációnk szempontjából is fontosnak tartanám továbbá a nyugat-európai reklámpiaci mérési módszerek és versenyszabályozás elemzését. Érdemes lenne például megvizsgálni egy olyan szabályozás hazai alkalmazását, amelyben szankcionálnák azokat a médiumokat, amelyek hirdetési áraikban jelentősen eltérnek (lefelé) a meghirdetett listaáraiktól. Egyes EU-tagállamokban ugyanis ez már bevett gyakorlat, ami nem meglepő, hiszen a piac minden szereplőjének érdeke, hogy valós képet kapjon a piaci folyamatokról.
ORCZY TAMÁS
(Budapest)
