Vajon minek kell még kiderülnie ahhoz, hogy a Postabank volt vezetőit és a nekik asszisztálókat végre felelősségre vonják? A pénzügyminiszter múlt heti bejelentése óta – pártállástól függetlenül – alighanem sokakat foglalkoztat ez a kérdés.
Az immár a sokadik “minden képzeletet felülmúló”, ezúttal 158 milliárd forintról szóló hiány első ránézésre valóban mellbevágó. E ponton persze eszembe jut, micsoda felháborodást váltott ki nemcsak a Postabank, hanem hivatalos auditora részéről is, amikor a Figyelő a július közepi állapotok ismeretében először tartott elképzelhetőnek 120 milliárd forintos hiányt. Ma pedig már kész tényként kezelhető, hogy a kormány 144 milliárd forintra taksálja azt az összeget, amelyet az előző vezetőség nem tett félre arra az esetre, ha befektetései és egyéb kihelyezései nem térülnének meg.
Ez még akkor is bődületesen nagy szám, ha szakértők nem tartják kizártnak, hogy a kormány – a legrosszabb esettel számolva – ezúttal a maximális összeget nevezte meg. Némiképp leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az Orbán-kormány megítélése szerint a Postabank 350 milliárd forint körüli eszközeinek mintegy 40 százalékát úgy helyezték ki, hogy abból minden valószínűség szerint egyetlen fillér sem jön vissza. Ilyen gazdálkodás pedig még akkor is felelőtlenség lenne, ha ezt mondjuk egy olyan iparvállalat tenné (természetesen profiljától idegenül), ahol a saját és idegen források közel azonos mértékűek, azaz a cég “csupán” a részvényesei és hitelezői pénzét veszélyeztetné. Ám az effajta gondatlanság egy banknál – amelynek saját tőkéje általában alig 5-10 százalékát teszi ki a mérlegfőösszegének, azaz döntően idegen forrásból gazdálkodik – már több, mint hiba; ez bűn. Főként, hogy forrásainak döntő részét – 1998-ban több mint 200 milliárd forintot – a lakosság bízta a Postabankra, az inflációt meghaladó kamatok reményében.
Míg tehát a kormány közel másfélszáz milliárdos kinnlevőséget tartott kockázatosnak, addig Princz Gábor és csapata pontosan ugyanennyit holtbiztosnak. Ha elfogadjuk, hogy a kabinetnek súgó könyvvizsgálói triumvirátus nem tévedett (márpedig ennek még csak a feltételezése is sértő a Big Five tagjaira nézve), akkor két eset lehetséges: Princz vagy nem értett a szakmához, vagy egyszerűen elcsalta a számokat. Már csak a szokatlan nagyságrend okán is, a két eset bármelyikének felelősségre vonást kell maga után vonnia. Mivel a szakmai hozzá nem értés vádját maga Princz kérné ki a lehető leghatározottabban – hiszen mindig is hangoztatta: szinte a semmiből építette fel bankját, s hozta fel emberfeletti munkával 1996 végére az OTP Bank mögé -, marad az előre megfontolt szándékkal elkövetett csalás (s akkor még finoman fogalmaztunk), más szóval a mérleghamisítás. Amely viszont bűncselekménynek minősül.
Feljelentés helyett azonban a kormány még tesz egy újabb kört. Persze valahol érthető, hogy ilyen súlyos ügyben igyekszik magát a lehető legjobban bebiztosítani. Ám ezzel együtt is furcsa, hogy az illetékesek négy hónappal Princz eltávolítása után is még ott tartanak, hogy megbízzák az Állami Számvevőszéket és a Kormányzati Ellenőrzési Irodát, szerezzék be a büntetőeljárás megindításához szükséges irato(ka)t. E túlbiztosítás még érthetetlenebb annak fényében, hogy a pénzügyi államtitkár – tovább borzolva a kedélyeket – már most kijelentette: a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján minden esély megvan arra, hogy büntető eljárást kezdeményezzenek a felelősök ellen.
Ezek kilétére egyébiránt ma még nem érdemes nagy tételben fogadni. Míg az előző pénzügyminiszter szerint a Postabank hibás gazdálkodását elsősorban a volt bankvezetőségen és a tulajdonosokon kell számon kérni, addig az Orbán-kabinet az előző adminisztráció tagjainak – köztük éppen Medgyessy Péternek – a tevékenységét is górcső alá kívánja venni, a könyvvizsgálókkal, továbbá az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelettel egyetemben.
Akárhogy is lesz, csak remélhetjük, hogy a Postabank-sztori nem ér véget anélkül, hogy megtudnánk: a Horn-kormány – a formális akadályokon túllépve – valójában miért nem tudta elmozdítani Princz Gábort a Postabank éléről, illetve miért volt képes erre a mostani kabinet. Gyanítom, ha erre a kérdésre választ kapunk, valamennyi, ma még homályban lévő lényeges momentumra is fény derül.
