Öt évvel ezelőtt liberalizálták a gyógyszerforgalmazást Magyarországon, s ezzel párhuzamosan megszüntették a hazai gyártók ellátási felelősségét is. Ugyanakkor a magyar piacnak – amerikai nyomásra – a tervezettnél két évvel korábban, már 1994-ben át kellett állnia az eljárásszabadalmi rendszerről a termékszabadalmira. (Az átállás – amelyet eredetileg 1996-ra az uniós társulási szerződés írt elő – azt jelentette, hogy immáron nem lehetett az originális termékeket kerülő eljárással elkészíteni, vagyis egy gyógyszert az eredetitől eltérő technológiával lemásolni.) A változások hatására hirtelen megnőtt a hazai piacon forgalmazott külföldi gyógyszerek mennyisége, ami nemcsak a termékszerkezetet módosította és a választékot bővítette, hanem drasztikus áremelkedéssel is járt. Ugyanakkor, a drágaság ellenére, sokan szívesebben vásároltak importpirulákat, s az orvosok – indokkal vagy anélkül – szintén egyre gyakrabban és egyre több külföldi szert írtak föl a közgyógyellátottaknak (ingyenesen), illetve a vény ellenében részleges támogatásban részesülőknek. A fogyasztás szerkezete tehát megváltozott.
A magyar gyógyszergyárak nemrégiben orvosszakértői véleményekre alapozva tanulmányt készítettek a közel 3 ezer készítményből álló magyarországi humán gyógyszerválaszték összetételéről. A csoport megvizsgálta, melyek azok a terápiás területek, amelyeken elegendőek a hazai medicinák a gyógyításhoz; melyek azok, amelyek mellett célszerű importtermékeket is alkalmazni; s hol oldható meg kizárólagosan importból a kezelés. A jórészt támogatott gyógyszerkörön belül – még abban a csoportban is, amelyben elegendő lenne a hazai gyógyszerek választéka – az import nagyon magas, 48 százalékos arányt képvisel. Az orvosok úgy ítélik meg, hogy – mivel a teljes fogyasztást tekintve a behozatal háromnegyede helyettesíthető magyar termékkel – közel 100 millió dollárt (körülbelül 20 milliárd forintot) minden további nélkül megtakaríthatna az egészségügy. Ezt az összeget aztán más gyógyszerek támogatására, vagy egyéb területek finanszírozására lehetne fordítani. Mivel hazánk csupán a GDP 5 százalékát fordítja az egészségügyre, az orvoscsoport tagjai szerint lobbyérdekektől mentes prioritásokat kellene felállítani, és ezeknek megfelelően differenciálni a támogatásoknál. (Idehaza egyébként évente 308 dollár jut egy polgár egészségügyi kiadásaira. Svájcban ez az összeg 4200, az Egyesült Államokban 3500, Németországban 2500, Ausztriában 1500 dollár.)
A munkacsoportot irányító Blaskó György, a Chinoin igazgatója felhívta a figyelmet az importgyógyszerek kedvezőtlen kormegoszlására is. Köztük az 1990 után törzskönyvezett, tehát valóban újnak tekinthető termékek részaránya mennyiségileg csupán 3, értékben pedig 11 százalék. Az igazgató úgy véli, a klinikai hatékonyság valódi korszerűsödése, javulása igazán csak ezektől, s nem a választékbővítő, Nyugat-Európában, illetve az Egyesült Államokban már hosszabb ideje forgalomban levő medicináktól várható. A készítményeket az Országos Gyógyszerészeti Intézet törzskönyvezi, az elbíráláskor fontossági sorrendeket állítva fel. Ugyanilyen prioritásokat kellene alkalmazni a tb-támogatások odaítélésekor is. Mivel az elosztható pénzügyi keret véges, a vizsgálatot végző csoport tagjai szerint a differenciálást nyíltan vállalni lehetne.
Az orvosok szerint a gyomorfekély, a trombózis, a tbc, a szénanátha elleni szerek, a vérnyomáscsökkentők és az antibiotikumok zöme, a vízhajtók, a reuma, a gyulladásos bőrbetegségek gyógyszerei, a vaskészítmények és az antidepresszánsok (ezek javát támogatja a tb) hazai választéka is elegendő a betegek ellátásához. Az import ezekben az esetekben tehát fölösleges. Továbbra is szükség van viszont behozatalra például inzulinból, hormonpótlókból és egyes daganatellenes szerekből.
A Nemzetközi Gyógyszergyártók Egyesülete (AIPM) éppen azzal fenyegetőzött a gyógyszerártárgyalások második fordulója után – még az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) döntése előtt -, hogy ha ráfizetésessé válik a forgalmazás, akkor a gyártók esetleg kivonják a magyar piacról a vérnyomás, az asztma és a gyomorfekély kezelésére szolgáló készítmények egy részét. A Ciba és a Sandoz tavalyi fúziójából létrejött, a világ második legnagyobb gyógyszergyártójának számító Novartis képviselője teljesen egyetértett azokkal a véleményekkel, amelyek szerint az OEP pénzét nem a magyar ipar védelmére, hanem a lakosság minél korszerűbb ellátásának lehetővé tételére kellene fordítania.
Diktátum – így minősítette az ártárgyalások végeredményét a mindig is keményen fogalmazó Orbán István, az Egis vezérigazgatója. Az egészségbiztosító módszereit – azt tudniillik, hogy immár ötödik éve nem követi árpolitikájával az inflációt és a forintleértékelést – a külföldi gyógyszergyártók hasonlóképpen értékelték. Az AIPM képviselői ugyanakkor kifejtették: nem fogadják el a magyar orvosszakértők által készített tanulmány megállapításait a külföldi és a magyar gyógyszerkészítmények közötti négyszeres árkülönbséget illetően. Szerintük ugyanis az elfogyasztott dobozok – még csak nem is a pirulák – mennyiségének összevetése leegyszerűsítést jelent. Szutrély Katalin, az AIPM magyarországi elnöke szerint az összehasonlítást csak az úgynevezett bioekvivalencia módszere alapján lehet megtenni. Ez utóbbi megvilágításban – az egyesülés álláspontja értelmében – egyáltalán nincs akkora árkülönbség, amellyel az egészségbiztosító 20 milliárd forintot “megspórolhatna” az országnak.
A Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége (Magyosz) a kérdésben nem foglalt állást. Ám ahogy Molnár Károlyné, a szövetség igazgatóhelyettese fogalmazott, a hatóanyagok szerinti gyógyszer-csoportosítás rendkívül bonyolult és drága művelet, amelyet külföldön sem alkalmaznak általánosan. Nehéz lenne tehát a dobozoknál kézenfekvőbb mérési módszert találni. Ettől eltekintve azonban tény: a gyógyszerek ártámogatásával a világon mindenütt a hazai gyártást védik – természetesen elsődlegesen a fogyasztók érdekeit tartva szem előtt.
A heves vitákat követően mégis kompromisszum született. Eszerint a hazai piacon lévő 147 gyógyszergyártó cég a tárgyalásokon 2662 készítmény áráról megegyezett az egészségbiztosítóval és a népjóléti tárcával. Az utóbbiak képviselőiből álló bizottság csupán 7 – nem pótolhatatlan – tápszer és vérnyomáscsökkentő esetében döntött saját belátása szerint. Ugyanakkor a 3773 vizsgált gyógyszerből 1288 esetében a forgalmazó bejelentette, hogy készítményeit kivonja a tb-támogatás alól, mert azokat így hamarabb bevezetheti a piacra, mintha megvárná az ártámogatásról szóló döntést.
A gyógyszerek fogyasztói árának 7,8 százalékos és a térítési díjak 10,8 százalékos emelése mindenesetre messze elmarad a gyártói várakozásoktól. Az viszont már az egészségbiztosítás rendszerváltásának megvalósításától (erről lásd Klinikai eset című cikkünket) függ, hogy az áralku jövőre is a mostanihoz hasonlóan heves, vagy ennél kiegyensúlyozottabb lesz-e.
