Negyven alatt ennek a szónak, hogy terilén, már nincs jelentése, oda kerül a kimustrált kifejezések virtuális polcára a lasztex nadrág és a komplé mellé. Pedig ez utóbbi praktikus egy jószág, olyan több darabból álló együttes, ruha és kosztümkabát, szoknya, amely külön-külön és együtt is hordható.
Az anyagok és a fazonok mellett a szavak is kimennek a divatból. Az orkánkabát kifejezés kapott egy kis laufot, mert oly sokáig divatban tartotta magát, hogy egy későbbi nemzedék is emlékszik rá, akárcsak a tyúkláb mintára vagy a szoknya hólra. És míg az avítt spencer szó hallatán valami angol hóbortot képzelgünk, Chanelről mindenkinek ugyanaz a kiskosztüm jut az eszébe, Tokiótól Budapestig.
Nagy dolog az ilyen halhatatlanság. Mert a ruha önmagában csak anyag, némi cérna, alkalmanként pucc és strassz, leginkább pedig üzenet, hovatartozás, idővel mégis emlékké nemesül. Azt csak anyáink élték meg, milyen érzés 1960-ban egy nyári napon átcsattogni a villamossal Pestre, nézni, ahogy épül az új Erzsébet híd, elképzelni az ott száguldozó új csehszlovák gyártmányú 60-as villamost, leszállni a csillogó Kossuth Lajos utcánál, kisimítani a hordószoknyát, megigazítani az alkarközépig érő kesztyűt (mert kesztyűt akkor is lehetett kapni, amikor a kasmírt kartonnal, a lent pikkével helyettesítették), és egy sikkes kis hegyesorrúban végigsétálni a Váci utcán, nem törődve azzal, hogy Burkina Faso aznap lett független.
A hegyesorrú visszajött, a 60-as villamos már nem. Lett kasmír, de eltűnt a kesztyű, s az akkori értelemben vett „dolgozó nő” már nem pihenteti fáradt bokáját az Anna teraszán. Minden másképp van! Anyáink ‘60-ban nem jártak suszterhoz, vettek új cipőt, olcsó volt, de törzsvendégek voltak a szemfelszedőnél, mert a harisnya kincsnek számított. Reggelenként tetemes időt töltöttek a tupírozással, hogy a hajukat addig kócolják, amíg a fejük búbján halomban nem áll, vagy konttyal bíbelődtek, tűzték, szúrták, alkalomadtán egy-egy leszaladt harisnyával tömték, hogy nagyobbnak látsszon. A nejlon kombinék és a lengyel piacon szerzett körömlakkok ideje volt ez.
Az Iparművészeti Vállalat évi egyetlen divatbemutatója volt az esztendő nagy eseménye, a híradókból ma is ismerős dobozhangúvá vált műsorvezető úgy kommentálta az eseményeket, hogy a fekete-fehér készülék előtt ülők is képben legyenek. Például ‘60-ban felhívta a figyelmet a kifutón megjelenő zöld nadrágból és vajszínű kabátból álló strandösszeállításra, amelyet krómsárga és fekete rátét díszített, és hangjából a rádióhallgatók is kivehették az izgalmat, amikor leírta az alkotók által autókiránduláshoz szánt rozsdabarna ballonnadrágot, amelyet ultramarinkék ingblúzzal hordhatnak majd azok a kiválasztott igazgatófeleségek és színésznők, akiknek jut a 12 darabos szériából.
Aztán elmúlt néhány év. A ruhagyárak csehszlovák és román minták alapján, szovjet mérettáblázat szerint ontották a termékeiket, míg a pesti nő szűk derékra, széles övre, de főleg pöttyösökre és pepitákra ácsingózott. A varrónők tehát napestig hajtották a háború előttről megmaradt Singert, szabtak, varrtak, svejfoltak, és létrehozták azt, ami megszólalásig hasonlított a szabadon repkedő stewardessek nyugatról titkon becsempészett szerzeményeire. A dolgozó nő boldog volt. Az önkiszolgálóban főzeléket kért és nem számított, hogy az oldalasra már nem futja.
A modern idők csak később jöttek, ‘66-ban, miniszoknyával, maxi kabáttal, nejlondzsörzé nadrágkosztümmel. A magyar lányok az első táncdalfesztivált nézték a szomszédban, és éjszaka McLane-kapitányról álmodtak, az Orion űrhajó parancsnokáról. Aztán másnap vastag harisnyát húztak, és a moziban megnézték a Szegénylegényeket. Addigra a fejek a sok tupírtól és a nyiladozó ollótól kezdtek összekuszálódni. És hol volt még ‘68?
Divatot a dolgozó nőnek! – kiállítás az Iparművészeti Vállalat Stúdiójának korabeli divatrajzaiból • Iparművészeti Múzeum, Budapest • Április elsejéig
